Írta: Zicca1kpopfan (wattpad)

/Luhan szemszög /-
(2016 Karácsonya előtt)

Ma is ugyanaz a monoton dolog ment, mint minden nap. Felkelek, megetetem a macskám, aztán munkához készülök, s legvégül itt ülök és gépelek egész áldott nap.
Ma különleges nap volt, hiszen a főnök bemutatta az új alkalmazottat nekünk. Azt kérte segítsünk ha nem ért valamit.
Én nem várom az újoncot, nagyon nem, nincs túl jó előérzetem vele szemben.
És vajmi keveset mondott róla a főnők, csak annyit tudok hogy nem rég végezte az egyetemet.
Miközben villám gyorsasággal tápláltam be a szöveget az adatbázisba, addig a többiek pusmorogtak.

A főnök meghozta az újat, nyúzottan fejeztem be az utolsó mondatokat, s feltekintettem a félig kész munkámból, majd mint akinek elment az esze gyorsan felálltam, majd az idegen pillantásokat tűrve, visszaültem a helyemre.

– Az új munkatársatok, nem más mint: Oh Sehun. – tett előre egy lépést az újonc, engem meg elözönlöttek az emlékek. Mit keres itt? Miért pont most akart visszajönni? Mi, ho... hogyan kerül egyentalán vissza Szöulba?
– Remélem segítetek támogatni, mert most végzett az egyetemen. – sóhajtva kivonult a főnököm, majd az újonc szürke zakóját igazgatva megindult. Felém.

Szemüvegemet, -ami idő közben lecsúszott - megigazítottam, és zavaromban visszabújtam a munkámba. Végül Sehun a mögöttem lévő gépnél foglalt helyet.
–Most viccel velem?! – sóhajtottam fel, kelleténél is hangosabban, istenesen reméltem hogy nem hajol előre.
Így is probléma az, hogy itt van, mögöttem. Munkatársam aki egyik legjobb barátom is, a forgósszékével átgurul hozzám, majd sejtelmes arccal rámnéz.
– Lu nem mondod hogy Ő az? – bök a mögöttem lévő fülkére, s visszavezeti rám mélybarna tekintetét.
– Yixing, már találkoztál vele te barom. – sóhajtva próbáltam visszatekinteni a munkámhoz, de ebben megakadályozott az, hogy nem hajlandó abba hagyni újdonsült öltönyöm piszkálását.
– Kérlek, ne most. – próbáltam elcsapni kezét, mire felnevetett.
– Lulu lazíts már, talán csak nem lesz nagyobb baj, maximum hozzád szól. – akart megnyugtatni, talán Yixing az egyetlen aki tudja a szakításunk valódi okát.

Ugyan is, körübelül 5 évvel ezelőtt szakítottam Oh Sehunnal, az ok meg nem más volt; mint hogy egy lányért ott hagyott, pedig a kis mocsok 4 évvel fiatalabb.
Neki persze volt képe, én meg sírva kérleltem hogy ne, ne tegye mert abba belehalok.
Ott akkor teljesen megszégyenülten éreztem magam.
Néha még most is magamra csapok ha eszembe jut.
Bármit teszek mostantól sajnos ő az új munkatársam... ha van isten rendesen megvert ezzel az alakkal.

Ma szerencsére korán végezhettem, hiszen az irodánk mára szabadságot adott ki nekem.
Kis hátizsákom felkapom félvállra, gépem nagy lassúsággal kikapcsolom, majd szemüvegemet a tokomba helyezve, elrakom.

Kisurrantam a teremből, remélem nem vett észre "drága" exem, se senki más.
Erre a főnök jön velem szembe, szemrehányóan rámnézve, mint aki meglógni készül.
– Hova sietsz fiam? – szólít le a velem egymagas, kövérkésebb, és jóval idősebb cégvezető.
– Elengedett, előző héten azt mondta, hogy Pénteken korábban elenged, mert sokat segítettem. – kezdtem bele távozásom okába.
– Akkor, elfelejtettem veled tegnap közölni a hírt. Mostantól te felügyeled Sehun munkáját. – mondta elég komolyan a középkorát rendesen élő fekete hajú férfi.
Szemem valószínűleg tikkelhetett, hisz jobb hírt nem is kaphattam ma.
Egyre jobb, idepofátlankodik, erre ez a mit sem sejtő főnököm beoszt a felügyelőjének.
– Rendben uram. – ideggörcsöm visszatartva fordulok vissza egyenesen az irodámba.
Utálom hogy ennyire komplikált  eljutni egy retkes székhez, most a "fülke" labiruntoson keresztül átfurakodva jutok vissza a sajátomhoz, még mázlimra az ablak mellettem van. Arréb lökdösve néhány iratot, kissé kinyitottam az ablakot.
Összeszedve gondolataimat, és szavaim, lépek ki a fülkék közti ritkán megjelenő útra.
– Nyugi Luhan, csak az exedhez sétálsz oda, aki dobott egy csajért, és most segítened kell neki mert a munkatársad. – magamat nyugtatva, túrok bele hajamba. Mondhatni nagyon ideges vagyok, legszívesebben kihajítanám az ablakon Oh Kibebaszott Sehunt, majd magamat utána. Szívem kalapál, drágalátos légzésem meg egyre szaporább, mellé még a gyomrom is összeszorul, nagyon nem lesz ez jó.
El akarok futni, le akarom csapni, és folytatni a viszonylag normális életem. Nem hiányzik ő ide, eleget tett nekem, én is neki, de annyira hogy ott is hagyott.

Remegő lábakkal indultam hátra, hogy segítsek neki. Mire odaértem, hűlt helyét láttam, nagyon ideges lettem, hihetetlen hogy a tuskója idepofátlankodik aztán elmegy.
– Luhan? – hallottam meg egy mélyebb hangot. Hátrafordultam s a sírás kerülget. Kivágott matt fekete öltönye gondosan elsimítva, gallérja pontosan lesimítva díszeleg felsőtestén, ami megváltozott, szőkére festette a haját, igaz hajtövei még barnák. Hiába új kinézet, tekintélyt parancsoló aura, ugyanaz a kisfiús mosoly bujkál ajkain. Ugyanaz a ravasz tekintet, amivel annó megajándékozott.
Legszívesebben pofán csaptam volna, és kirohantam volna az épületből. Kár lenne megszólalnom, viszont megtettem.
– A főnök kérte meg, hogy segítsem a munkád, mert hogy új vagy és kell a segítség, mert én elméletileg mára végeztem. – habogtam összevissza, hiszen hogy ennyi év után előkerül, aztán egyentalán le mer szólítani.
– Értem, akkor segíts! – próbált mosolyt erőltetni magára, viszont látszott rajta, hogy neki sincs ínyére hogy "rontom" a levegőjét.

Csendesen leül a székébe, majd hátat fordítva nekem, bekapcsolja a gépét. Legszívesebben leütném, utána ráhajtanám a fejem a hátára, és elsuttognám neki mennyire szerettem.
Megőrülök, miket képzelek?
Mit? Miért, miért kell hogy itt legyen, és megőrjítsen? Most akkor nyugodtan elmagyarázom neki mi is a teendője, majd elfutok haza és bebugyolálom magam a takarómba, közbe teát iszogatok és valami nyálas szappanoperát fogok nézni. És Husi is segít majd lenyugodnom, egy hét és Karácsony, amúgy is stresszes ez az időszak, nem kell a plusz feszkó. Gondolat menetemből hangja ébreszt fel, majd kezét a vállamon érzem, érzem ahogy rázogat. 
Istenem de gáz vagyok.
Roppant gáz.
– Akkor segítesz, vagy még álldogálsz ott egyhelyben? – szegezi rám szúrós tekintetét.
Most ez pofátlanság, elnézést drága hogy megvárattam uraságod.
– Öhm, segítek, neked is szia. – hajolok közelebb gépéhez. 
– Szia. – hadarta el, s vissza is fordult, várva mikor kezdek bele tanításába.

Emlékszem mikor előszőr találkoztunk, ő csak 18 volt, míg én 22. Véletlen nekem jött a parkba, én meg csak tétlenül vártam, hogy mikor kér bocsánatot. Nem kellett volna akkor belém futnia, nekem se kellett volna ott lennem.

Pár órányi magyarázás után, igazán megérdemeltem valami hűs italt, és egy szemüvegtörlést. Előre lépkedtem asztalomhoz, s termosztátom tetejét letekerve, kortyoltam bele a kíhűlt kevéske kávémba, kár hogy nem melegítettem meg előbb.
Elfoglalt voltam... Sajnos...
Visszamentem s ismét valahol máshol időzött, addig beültem a székébe és beírtam amit kellett. 
Szeretem a munkám, elvagyok vele, hiába rohadok itt nappal, - néha este - nagyon szeretem ezt a munkát.
Egészen belemerültem exem munkájába, talán annyira hogy megint megrázogatta a vállam, jelezve ő is itt tartózkodik.
– B... bocsi, kicsit belemerültem. – nyeltem egy nagyot, majd felálltam a székből, viszont ő nem tágított a helyéről így elég közel voltunk egymáshoz, ami nem tetszett.
Nem játszadozhat folyton az érzéseimmel, sem velem. 
– Megtennéd hogy arrébb mész Sehun? Éppen segítenék neked, hogy tudjál ITT dolgozni. – nyomtam rá a hangsúlyt az "itt" szónál. Észre se vettem hogy keze még a vállamon pihent, eltolva kezét, akartam cserélni helyet vele. Nehezen, de megadta magát, majd sunyin rámvigyorgott, ha nem szólalt volna meg, itt helyben lecsapom.

– Ugyan Lulu, ne legyél mérges. – szólalt meg negédes hangon. Megfojtom, én meg fogom fojtani.
– Megtennéd hogy nem hívsz Lulunak? – vontam fel szemöldökön idegesen.
Mire ő csak elnevette magát, de olyan nagyon gyerekesen.
– Csak nem haragszol még mindig? – csücsörített felém óvatosan.
Ha van olyan, nekem az a kis ér ott a fejem búbján tuti most látszódótt, és elpattani készült.
– Nem dehogy, már nem haragszom Sehun. Tudod csak fáj, amúgy nem haragszok rád. – mondtam volna neki, hogy valamennyire igen, de nem.
– Akkor remélem nem bánnád ha most egy kicsit egyedül lennék? –
úgy néztem rá, mint aki egy sík idiótát lát lexikonnal a kezébe.
– Oh nem, nagyon örülnék neki ha haza mehetnék, és nyugodtan érezhetném magam. – vágtam rá dühösen, szinte fortyogott az idegesség bennem.
–Szóval nem vagy nyugodt mert itt vagyok? – kérdezte szemrehányóan. Na most ugrok ki az ablakon, vagy megfojtom a kávémba.
– Nem, kurvára nem. Tudod miután hónapokig bőgten utánad, nem nagyon szívesen látlak egy légtérségbe magammal. – mosolyogtam rá szinte már vicsorogva.
Sóhajtva rámnéz, majd fejét ingatva visszafordul dolgozni.
Ezzel lezárva a mai beszélgetésünket.

Felkapva cuccaim utazok le lifttel a kijárati szintig. Majd kilépve a mozgás érzékelős ajtókón, nagy levegőt véve előkapom a telefonomat.
Meg is csörren rögtön.

Kijelzőn: Xiu~

Most ő is? Istenem ha megint a hülye ügyeivel jön nekem, nem tudom mit csinálok. Orrnyergem masszírozva töprengek vajon felvegyem e.
Végül az igen mellett voksoltam, s telefonomba beleszólva kezdődőtt el életem egyik legnemkívántabb beszélgetése.

– Szia Xiu, mit szeretnél? – váltok édesebb hangszínre, nem akarok bunkó lenni vele, hisz sokat köszönhetek ennek a kávémániásnak.
– Hallottam Laytől az újságooot~ – búgta ravaszan, abban a pillanatban lefagytam.
– Mit mondott neked az a hülye?! – hangosabban kérdeztem a kelleténél.
– Elmesélte hogy Sehun..a –
– Ki ne ejtsd annak a nárcisztikus szarházinak a nevét, vagy téged megsütlek egy pizzába, Layt meg birkákkal eggyütt megfőzőm egy raguba. – hadarom el, kedves szándékaim barátomnak.
– Nyugi van, csak megkérdeztem. – hőkölt fel, s folytatta mondandóját;
– Azt is mesélte hogy nem volt zökkenő mentes az útmutatásod. – szóval Lay figyelt minket. Értem én, nagyon érdekesek a munkahelyi veszekések, főleg a drámák, de ez pofátlanság.
– Mit mesélt neked az a féleszű? – sóhajtottam egy nagyot, s próbáltam nem visszamenni és kérdőre vonni ő nagyságát.

– Csak annyit hogy nem túl fényesen ment a vége felé. –

– Ez teljesen igaz, kissé elragadta a ló, és beletaposott a cuki kis lelkivilágomba. – mondtam hidegen, s nyugodtan Xiuminnak.

Minseok nyilván bólógatott magába, mindig ezt csinálja, ha hallgat akkor bólógat magába, és töri az agyát.

– Én viszont leteszem, jönnek az újabb panaszok a medencékre, én meg nem győzők rohangálni. – sóhajtva köszönt el.
– Szia Luhan, majd este találkozunk. – választ nem várva csapta le a telefont.

– Neked is szia Xiumin, egy élmény volt beszélni. – makogtam a telefonnak.
Végre mehetek haza, macskát ölelgetni, teát inni, és dühöngeni magamba.
A legközelebbi buszra felszállva indulok haza.

Megérkeztem végre, itthon a kis bérelt lakásomba, a bérelt panelház előtt a 4.-en dekkolva nyitom ki az ajtót. Nagy nehezen lerakom kistáskám, és a puha selyem szőnyegre lépve bújok ki cipőmből. 
– Véégreeee itthon, cicicccc gyere ide Husiii. – visítok egy kisebbet Orosz kék macskámnak, akit annó egy dobozban találtam hat másik fajtiszta cicával, azóta támogatom a menhelyeket, állatkórházakat. Ott szembesültem azzal, hogy nem panaszkodhatok többet.
Husi hat másik testvérével kuporgott egy dobozban, rongyok közt, fázva és éhesen, agyon sebzetten. Akkor este az összes macskát hazahova kezdtem el szervezni az eladásukat, nem tudtam volna ebben a kis lakásban eltartani hét kisállatot.
Így miután eltarottam/ápolgattam őiet egy ideig, eladtam a testvéreit jó gazdáknak. Egyik például Xiumin munkatársához került.

Cicám kirohant s lábamnak dőlve kezdte el apró testét hozzám dörgölni, közbe dorombolt nekem. Lehajolva a drágához, megsimogattam feje búbját.
–Jól van Husi, majd kapsz ennivalót, csak had tegyem le a cuccaim, s vehessem fel az itthoni szerelésem. – mondtam a macskának, aki csodával határos módón abbahagyta a tevékenységét és csendben bevonult a konyhába, dorombolva. Befutva a nappali szobámba, vettem át cuccaim, s jobb kedélyállapotban hagytan is el a helységet.
– Na gyere te macsek, itt van az ennivalód! – rakok le elé egy jókora tálnyi konzervet.
Legyen el ezzel holnapig, kell nekem most a nyugalom, és a mozdulatlanság.

A szobámba, ami a nappalim is egyben, bekészíteni készültem a pihenéshez szükséges dolgaimat, a vizet felraktam forrni, majd tea filtereket raktam bele, s vártam.
Mire elkészült addigra a popcorn is kipattogott, majd tálba rakva sebesen rohantam be a nappaliba, ahová befészkeltem magam. Nem volt nagy szoba, egy erkély a város felé nézve, amihez volt ajtóm. Egy nagy Rosewooden kanapé elfért benne, ami kihúzhatós volt és a falnak támasztva állt, egy nagy televizió a kanapéval szemben, ami balján sorakozott pár polc, s végül a kanapé mellett jobb oldalon két ruhásszekrény díszelgett bordó, és bézs színekben.
A kanaép előtt egy kis barna üvegasztal, alatta műszörme szőnyeg terült el, s a kanapé mellett bal oldalon díszelgett a fám. Nem igazi, műfenyő volt, nem vagyok nagy híve a karácsony miatti fakitermelésnek, hiába vannak tenyészetek.
Én szerettem a műfenyőket, és ez bizony megvolt pár éve.

Teámat magamhoz húzva, kortyoltam bele a Japán specialitásba, s finom íze csak úgy nyaldosta melegével a torkom. Hiába van a kezembe a tea, már a gondolatától is szomjas leszek, imádom a gyümölcsös teákat, főleg ha kissé mentolos íze van.
A távirányítóért nyúlva keresgettem a csatornákat, mire az egyiken egy tíz perc múlva kezdődő vígjátékot mutattak.
Na erre volt pont szükségem.
Nagy vigyorral az arcomon dőltem hátra, s nyugodtan gondolkoztam azon hogy hova kéne mennem karácsonykor.
Kris messze lakik, de már mióta jóban vagyunk, így megérdemel egy meglátogatást. Xiumin úgy is átugrik a Szent estén, akár itt is alszik, Tao máshol lesz, vele csak az ünnepek után tudok találkozni, Lay meg a nagyszüleinél tölti a Karácsonyt, Baekhyun meg elutazik négy hónapra Gwangjuba 26.-án, talán még lesz időm beugrani hozzá Karácsony első napján. Chanyeol meglátogat ha kell, lényegében ennyi a jó baráti társaságom, sose voltam közösségi ember, ez meg is látszott.

Megcsörrent a telefonom, félve nyúltam oda, hiszen attól tartottam hogy valaki illetéktelen fog zaklatni eme nyugodt délutánomon. Mackó nadrágam zsebébe nyúlva előkotrom a telefonom.

Kijelzőn: Xiu.

Felvettem, nem haboztam vele.
– Szia Lulu, ha nem gond egy tíz perc múlva átugranék. – mondta nagy lelkesedéssel. Végül is, jól jönne egy társaság, főleg nekem.

– Hamarabb is jöhetsz, csak gyere. – kérleltem kissé nyávogós hangon.

– Megyek amint tudok, csak összeszedem magam. – hallottam gyomra korgását, majd leraktam a telefont. Közben egy adagot kimarkoltam a pattogatott kukoricámból, s néztem a drámát. Ami elég hülyeség volt, Spanyol lehetett a nevekből ítélve.

– Oh Maria, ne haragudj, de Esperanza fontosab nekem Bellánál, sajnálom. – fordult el a nyírt szakállú, spanyol férfi szépségideál a bőgő lánytól.

– Nekem is fontosabb Esperanza ügye, de Espinoza felügyelő is fontos. – zokogva motyogta a csaj, majd a hapsi felé fordulva, megcsókólta jó szenvedélyesen.

Most szomorúan éreztem magam, azoknak akik átlagosan szerelmesek, olyan könnyű. Én tizenéves koromba jöttem rá, hogy mindkét nem vonz, volt már barátnőm is, nem is egy hanem három, meg két fiú akivel jártam. Igen hullámzó volt a tinédzser korszakom.
Persze a második srác volt Oh Sehun, aki az előző kapcsolatomból menekített ki, kedves volt, óvatos és szeretett, legalábbis egy évig.
Nem érdekelte a kor különbség, engem se.
Igaz azért nem égbe kiáltottuk hogy eggyütt vagyunk, de az ő szülei és a barátaink tudtak róla.
Ő amíg gimnáziumba járt, én elvégeztem az egyetemet.
Előszeretettel basztatták az iskolában mert egyszer meglátták velem, de én kiálltam érte, és ő se tagadott.
Viszont a nagy szerelemnek egy évvel később vége szakadt, ő egy csajt hajkurászva elhagyott, én meg lelkileg magamba roskadtam, hiába nem évekig tartott szerelmünk gyümölcse.
Fáj belegondolni mennyire önző volt.

Xiumin belépett az ajtón, csak úgy... mire egy nagy vigyorral befutott hozzám és megölelt, elég érdekesen.
– Ugye a popcornon kívűl van kajád? – nézett rám aggódóan.
– Van, de vedd le a cipőd mert összekoszolsz mindent és arra ugrok, tudod milyen rendmániás tudok olykor lenni. – förmedtem rá barátomra.
– Vettem főnők. – ezzel ki is vonult.

Egész délután itt volt nálam, beszélgettünk, TV-t néztünk, és ettünk. Aztán estére itt maradt és elaludt az "ágyam"-nak nevezett matrac halmazon, én meg a földön kihúztam egy másik matraccal.

/4 nappal később/

3 nap karácsony előtt, én meg a hétvégémet pihenésre használva friss fejjel álltam újra a munka fogatába. Nem tervezten bevásárlást, semmilyen módón nem akartam elmenni a közeli szupermarketbe se.

– Hé Lulu tudsz segíteni? Elakadtam.. – szólt előre Sehun, ismét negédesen.
Mióta idejött szinte mindennap megkér valamire, hiába zavar, meg kell tennem. Már-már kezdem megszokni azt hogy megint Lulu-nak hív, és folyton szólóngat ha nem megy neki valami.
Hátra mentem és leguggoltam a gép elé, ami érdekesen festethetett, majd ránéztem és kérdően figyeltem rá.
– Nem tudom megoldani ezt a részt. – mutatott egy iraton lévő sorra.
–Ez a legalapabb dolog. Mit jegyeztél meg abból amit tanítottam neked? Semmit! Eszem megáll, ezért pofáztam neked három óráig? – sóhajtozva oldom meg könnyű feladatát.

– Azt megjegyztem hogy cukin magyaráztál. – villantott felém egy pimasz mosolyt.
Még mindig ott vagyok, hogy kihajítom az ablakon, de tetszett hogy ezt mondta. Tetszett mert Ő mondta.
– Oh Sehun most azonnal hagyd abba, vagy kirúgatlak innen. – néztem rá halál komolyan.
Mire csak fejét ingatva nézett rám.
– Milyen indokkal? Hogy cukiztalak? – nevetett fel édesen, ami eléggé zavar, nem játszadozhat csak úgy velem.
Nem, nem engedem.
– Olyan indokkal, hogy kihasználod a munkatársad segítségét, és akadályozod a minimális munka teljesítésben is, meg hogy zaklatod.– mosolyogtam vissza rá, érzékeltetve hogy ne is próbálkozzon kikezdeni vele, az exével.
– Ügyes húzás Lulu, de nem hagylak nyugton. – vigyorgott vissza mint egy gyerek.
– Azt hiszed hogy majd újra, és újra behálózhatsz? Hogy utána lelépj? – fogott el a nevetés, mire a sok billentyűre szegeződő szem ránk nézett. A nyomkodást pár másodpercre megszűntetve, bámultak veszekedő duónkra.
Majd ismét elmerültek a munka ügyében.
– Ezt még megbeszéljük, csak menj el, vonzod a tekinteteket. Még rossz színben tüntetnéd fel az újat. – nézett rám, majd forgósszékével visszafordult a gépéhez.
Én megfojtom ezt a nárcisztikus balfaszt.

Pár óra múlva már szabadon furhattam ki a levegővel teli városba, igaz most nem volt itt a szájmaszkom, de jól esett városi levegőt szívni.
Majd mögöttem határozott léptekkel jött Sehun, aki pár órával ezelőtt közölte hogy nem hagy. Szuper mit ne mondjak.
Ráadásul a szemüvegem is rajtam maradt, ami néha zavart ha a távolba fókuszáltam.

Próbáltam elmenni, de nem nagyon sikerült, megfogta a vállam és megfordított, majd közeleb lépkedett. A sunyi dög nem volt nálam magasabb sokkal, de valahogy most úgy  éreztem, hogy van vagy húsz centiméter különbség.
– Engedj el, légyszíves! – kérleltem szinte már a sírógörcs határát kerülgetve.
– Nem szeretnélek. – vágta rá erősebb hangszínben. Próbáltam nem kapálózni, mert akkor egy kicsit furán nézhetett volna ki a helyzet.
– De én meg szeretném hogy elengedj faszfej. Ugyanis az én vállam markolászod te idióta. – szórtam villámokat a szememmel. Nagy ellenállásomba lecsúszott a szemüvegem, ami hülyén nézhetett ki, és rendkívűl szerencsétlenül.
Mire ujját a szemüvegemhez vezeti, majd lassan óvatos mozdulatokkal feltolja orromon.
Eléggé zavarba hozott ez a kis akciója mit ne mondjak, szívem majd' kiugrott a helyéről, és legszívesebben megvertem volna ezt a tapintatlan alakot.
De olyan jól esett, vagy nem is tudom mi a tökéletes szó erre.
– Nagyon nem izgat hogy mit gondolsz, akkor fogom meg a vállad amikor jól esik. – sóhajtva hajolt közelebb. Úgy éreztem mondana valamit, de inkább nem osztja meg velem.
– Nem, nem csinálhatod. – veszem le a  - szorításán enyhítő - kezét a vállamról.

Majd tekintetét az enyéimre tapasztotta.
– Sajnálom Luhan, én... – mondta volna tovább csak drága Lay barátom szólt bele a dolgokba. Elég hálás vagyok neki amiért kihúzott a pácból.

Majd Sehun elbattyogva hagyott ott, magamra. Na most megfejthetem hogy mit akart volna.
– Lay, légyszíves ezt legközelebb is ismétled el. – nézek hálásan barátomra. 
– Legközelebb is. – vigyorgott rám, majd lelépett a buszhoz, aztán én is követve a példáját felszálltam a járatra.

Hazaérve elismételtem ugyanazt mint előző Pénteken, beültem zabálni, TV-t nézni, és macskázni.
A nyugodt légkör javít a hangulaton, ami nálam meg is látszott, nagyon szerettem otthon dekkolni, és a macskámmal foglalkozni, aki hálásan viszonozta szeretetemet.
És ekkor gondolkoztam azom, vajon miért kapom én Sehunt munkatársnak, hogy miért hoz folyton zavarba, hogy minek szól egyentalán hozzám.

Kipillantottam az ajtó előtti részre, ahol egy levél állt, bontatlanul. Puha mamuszomba odabattyogtam a szőrmén lévő fehér levélhez.
Lassan teámat iszogatva kibontottam, meglepődötten láttam hogy Sehun írta.

–Most még ez is? – raktam le a bögrét a kis előszobai polcra. Bár fúrdalt a kíváncsiság hogy vajon mivel fog még "terrorizálni".
Bolyhos mamuszommal betipegtem a nagyon kicsi konyhámba.
Épp hogy egy ember elfért benne, még az asztal se ott volt. Az egész szoba mondhati fehér, letettem a levelet a sütőre majd, a sütő feletti polcot kinyitva behelyeztem a levelet.
– Maradj csak ott, nincs rád szükségem. – és ekkor hazudtam magamnak egy jó nagyot.
Tudtam hogy szeretném még látni, de ő is csak játszadozni akar, nem gondolja komolyan.

Husi a hangosabb felszólalásomra bejött "megnyugtatni" utána meg velem pihent egész nap a kanapé ágyamon. Ha valaki azt mondja, hogy a macskák csak a kajáért vannak, az sík hülye.
Husi nagyon sokat segített nekem, és most negyedik évét tölt ötte velem! Ami nagy szó, nálam is. Este unatkoztam, próbáltam nem a levélre gondolni, és nem is akartam elolvasni, viszont folytogatott az álmos kíváncsiság, így kinyitottam, majd belefogtam az olvasásba.

Szinte az egész bocsánat kérő sorokból állt, s magát ostorova felelőtlen viselkedéséért.

“Ne, kérlek ne utálj, felelőtlen voltam és naiv, nagyképű és önző, kérlek bocsáss meg„

Olvasva a sorokat szinte elképedtem, nem tudom ilyenkor mi van vele, de szeretném ha abbahagyná. Beismerhetné magának hogy ez nem működhet többé.

A levelet kihajítottamaz ablakon, csak a telefonszámát leíró részt stírőltem hosszú perceken át.
– Most felhívjam, vagy... ne? – minek is hívnám fel azt a nyomorultat?
Husi a lábamnak szegezte kis testét megint, és dorombolva jött oda hozzám.
Nyávogott egy éleset, szinte már-már fülsüketítőt.

– Te is azt mondod, hogy tegyem meg?– néztem rá érdeklődve, mire csak nyávogott tovább. Hát ez a macska rafinált az biztos.
– Nem, úgy is van munkám még két napig, tuti nem hívom fel. –

Majd látván hogy az este eljött, én is egy kicsit még filmet néztem, majd álomra hajtottam a fejem.

/két nappal később, Szerdán./

Mindjárt Karácsony én meg nem vásároltam be, pedig ha elindulntam volna akkor se kerültem volna ki az utolsó nagy bevásárlási sorokat. Hihetetlen hogy mennyi mindent későbbre halasztanak az emberek.
Nekem energiám ne volt rá, se kedvem.

Gépem előtt ültem, mikor Lay (mert ez a beceneve) gurult át hozzám ismét. Arcára ezer wattos vigyor ült ki, és várta a reakciómat érkezésére.
– Figyelj, nem érek rá haver. – próbáltam lerázni, de makacsabb volt mint én leszek.
– Csak annyi hogy ma elmegyek, és Januárig nem nagyon tervezek visszajönni. – hajtotta le a fejét, mint aki bocsánatért esedezik.
– Rendben, megértelek, de utána viszont kell egy nagy after party. – veregettem meg vállát, hisz szinte sose tölti itt a téli ünnepeket, mindig elutazik vissza Kínába.
– Meglesz. – nyújtotta pacsira a kezét, majd egy nagy ötöst váltva nézett rám mostmár komolyabban, majd a mögöttem lévő fülke mögé mutatott.
Mire szememet megforgattam.
– Jó ötlet hogy itt hagyjalak vele?– nézett rám őszíntén, majd közelebb gurult.
– Megoldom nélküled is nyugi. – húztam vigyorra ajkaim, mire Yixing nevetésbe tört ki.
– Ah hiányozni fogsz ezen a két - három héten keresztül, nem tudok majd kit piszkálni. – hajtotta le a fejét s műsírást színlelt.
– Tudod, telefonon tudsz zaklatni amikor akarsz. – néztem rá halál komolyan.
– Hát figyelj, szerintem foglak is, ha a nagyszüleim megint összecsődítik a familíát akkor kell majd valakihez fordulnom. – sóhajtott, majd az egyik tollam kezdte piszkálni.
– Neee, megint össze akarják hozni? – képedtem el kijelentésén.
S idegesen rámnézett barátom, aki nem ápol túl jó kapcsolatot a rokonaival.
– Szeretnék, de elvileg mindenki máshol lesz, ugyanis senki nem kívánja egymás képét bámulni órákon keresztül. – tette le a tollat majd kijjebb gurult.
– Hát sok sikert, szerintem nálam se lesz semmi nagy dolog, majd Husival leszek el. –
Elnevette magát.
– És a a többiek? – 
Visszanéztem rá teljes komolysággal.
– Mindenkinek dolga van, Minseok se biztos hogy átjön hozzám, Baekhyun meg ugye elutazik sok sok időre. – hajtottam le a fejem majd gépem "Alvó állapotba" tettem.
– Értelek, hát sok sikert ehhez a kegyetlen időszakhoz. – veregette meg hátam, és őszíntén sajnált.
– Hé! Szeretem az ünnepeket, olyan meghittek, csak egyedül tölteni nem a legajánlatosabb. Pokoli tud lenni ha egyedül kuksolsz a szobában. – meredtem a távolban lévő egyik munkatársam gépére.
– Átérzem. – sóhajtott, majd elköszöntünk egymástól és Yixing barátom haza indult, vissza a szülőhazánkba; Kínába.

A nap maradék része idegeskedéssel telt, mert a drága gépem kitörölt egy jó nagy adag anyagot, ami fontos lett volna. Szóval írhattam újra, mondhatni egy kis túlórát is vettem, ami csak annyiban volt rossz hogy Sehun se akart tágítani mögülem.
Szerintem várta hogy mikor szólók hozzá, de az az igazság akármennyire vissza akarom kapni, nem állok készen arra hogy beszéljek vele.
Viszont nap végén megtörtént a drága beszélgetésünk, ami kissé sokk ként ért, de nem volt nagyon vészes.
Amíg én lifteztem ő legyalogolt, és az üvegajtó mellett "várt" meg.
Majd megállított, hogy akar velem beszélni pár percet, ha az időm engedi.
Szívem szerint elküldtem volna a halál faszába, de nem akartam este lerázni, fáradt voltam hozzá.

– Akkor? – nézett rám kiskutya szemekkel, mintha ezzel elérne akármit is.
– Legyen, de hagynál hogy haza mehessek? – néztem rá fáradtan, s ha nem hagyott volna akkor elmenni, tuti ott roskadok össze fáradtságban.

...

Este teát tetten fel magamnak, és vetten egy kiadós zuhanyt, majd majd amikor végeztem, bebújtam az "ágyamba" és elaludtam.
Az álmom valami egészen nagy baromság volt, amit nem vezetnék le újra.

Másnap szerintem ellenem fordultak az égiek, a gépem bekrepált, és ha nem lett volna Sehun talán nem tudtuk volna megmenteni a gépet. Ezért őszíntén hálás voltam, míg a többiek magukba nevetgéltek a szerencsétlenségemen, ő segített nekem.

Mikor végzett felkelt, és rám szegezte tekintetét.
– Kész is vagyok, remélem segítettem. – mondta zavarosan, és kissé feszülten.
Hiszen az ember nem mindennap segít az exének, és általába nem a munkatársa, aki előtte ül. Amúgy egész rendes volt.

Otthon megint a szokásos szitu, ettem, zuhanyoztam, macskát elláttam, lefeküdtem, TV-t néztem, aztán meg aludtam.

Reggel csak macskám hangja ébresztett fel, aki nem akart egyhelyben megmaradni, és követelte a reggelijét elég erőszakosan.

A munka jól ment, új géphez raktak át. Ami megmentett attól hogy Sehunnal beszéljek, ez az utolsó napom itt ebben az évben, szeretném a lehető legnyugodtabban eltölteni.

Viszont Layt nem láttam ma sehol, ezek szerint tényleg elment a nagyszüleihez, vagy isten tudja hová szokott menni.
Utolsó mondataimat írva, úgy döntöttem nem fejezem be ezt a projektet, otthon ráér még ezen a cikken rágódni, akkora felhajtás van körülötte hogy már zavar.
Utálom ha egy cikkről tízszer kell írni, azért mert felkapott. Ez bizony nagyon kényes téma volt úgy látszik.
“A fiatalok elkanászodása„ című projektet kapta az egész cikk, hisz ez alá tartozik amit  néhányan leírtak a gépükbe.

Péntek van, újjabb egy hét telt el avval hogy Sehun itt van, ha belegondolok nem is volt olyan vészes, kibírhattam hogy néha bezavar, de belegondoltam hogy most szünet van. Nem fog zaklatni, én se őt, mindenki boldog lesz.

Egy kiadós sétára fogtan magam, s hazáig sétáltam.
A hó nagy bánatomra nem esett, inkább csaj az eső szemerkélt, és kissé ködös volt az idő. Olyan igazi nyugodt, és misztikus időjárás tekergett Szöul utcáin.
Mire hazaértem az eső eleredt, s viharos idő kezdett kialakulni.

Husi ott aludt szófán, békésen nyugodtan, nem is akartan megzavarni, egy nagyot nyújtottam és mi tagadás, a hátam eléggé be volt állva.
27 évesen csak beáll az ember háta, hiába nem idős.

Felhőtlen nyújtásomnak az lett a vége hogy valaki csöngetett, reméltem hogy nem Xiumin jön be avval az indokkal hogy unatkozik, és nincs kinél megszállnia.

Unottan nyitom ki az ajtót, tényleg remélem valamelyik haverom jött át. Elég érdekesnek festhettem, a kócós már már kifakult melírral a hajamba. Toporogtam az ajtó előtt még egy ideig, kék mackónadrágom zsebeit piszkálva, majd fogtam magam és ajtót nyitottam.

Sehun volt az

Előttem állt, valószínűleg a munkából jöhetett, hisz nem egy kényelmes "Hupsz most meglátogatjuk a másikat" ruhában volt.

– Sz..szi... –
rácsaptam az ajtót olyan istenesen, és leültem az ajtó melletti sarokba, elgondolkozva azon hogy ki adta meg neki a címem.

– Adj egy percet, mielőtt eldöntöm hogy beengedlek a személyes terembe. – mondtam neki alig hallhatóan, de nagy valószínűséggel meghallotta.

– Akkor várok addig, amíg be nem engedsz. – sóhajtott egy jó nagyot, majd hallottam hogy ő az ajtó túloldalán lecsúszik a falapon, és leül hátát neki támasztva a félfának.

Beengedjem? Ha már itt kuporog az én bebocsátásomra várva. Nehezen felkelve nyitom ki az ajtót, majd Sehunt beinvitálom a lakásomba.
Szép kis nap volt ez.

– Ki adta meg a címem? – kérdeztem szemöldököm felfonva.

– Yixing adta meg, igaz nagyon nehezen, de sikerült kicsikarnom belőoe a választ. – erőltetett meg egy angyali mosolyt.
Nagyot sóhajtva, beljebb engedtem a lakásba, hihetetlen hogy öt év után most befurakszik az életelmbe újra

Felfoghatatlan hogy Yixing miért adta meg a címem neki...

– Sehun, mit keresel itt? – kérdeztem komoly hangsúllyal, jelezve nem nagyon szívesen látom itt.

– Luhan, én téged kereslek. – nézett szemeimbe.

Nyeltem egy nagyot, remélem szórakozik. Jobb is lenne ha csak poénkodna, az még nem fájna.

– Sehun, nem tudok neked hinni, bocsánat. – hangom elcsuklása jelezhette neki, hogy nem szívesen beszélek vele.

Még is beengedtem, még is szóba állok vele.

– Tudom hogy sok fájdalmat okoztam, és elbasztam... rendben? Elbasztam Lulu, de szeretném visszacsinálni. Szerinted miért jöttem el idáig? Szerinted miért? Mert poénkodni akarok veled? – 
kezdett bele kérdés áradatába idegesen. Én csak bámulni tudtam hogy ennyire be akarja bizonyítani, hogy nem poénkodik. Nem akarok neki hinni, nincs annak értelme hogy újra jóba legyek vele. Szívem zakatolt mint a friss vonat kereke.

Legszívesebben megbocsátottam volna neki mindent, de akkor újra kihasználna...

– Kérlek Luhan, szeretnélek vvisszakapni. – kérlelt kisfiús, de határozott hangján.

– Figyelj, nem akarom hogy újra elhagyj egy lányért. Mi jó származik abból nekem ha visszafogadlak? Most mondd meg őszíntén. – ismét nyeltem egyet, és a gombóc a torkomba egyre nagyobb lett.

– Nem foglak újra elhagyni. Az lenne benne a jó hogy újra szeretnénk egymást. – jött közelebb, mire én leültem a rendezetlen kihúzhatós ágyamra, s magamhoz vonam a teám.
Gondolkozni kezdtem, majd magam mellé invitáltam a fiatalabbat.

– Miért higyjek neked? Nagyon szeretnék, nagyon, de nem tudom hogy érdemes e. – sóhajtottam.

Mire Sehun mellkasához húzta a fejem, ezáltal meg is ölelt. Mondanom se kell ideges voltam, remegtem, viszont jól esett tőle hogy itt van. Jól esett hogy ezeket mondja.

–Most az egyszer, higyj nekem újra, és nem fogok többé csalódást okozni. – hangja egyre nyugodtabb lett, ami engem is lenyugtatott kissé.

– Hiszek neked. Rendben? De többet ne hagyj el... kérlek. –

– Megígérem. – ölelt továbbra is, aztán megkérdeztem hogy nem marad e még itt egy kicsit.

...

Egész nap itt volt, beszélgettünk, és újra összejöttünk, még Husinak is tetszett újdonsült, de régi barátom. Egészen  kijöttek egymással, nem gondoltam volna hogy a macskának is tetszeni fog az új helyzet.

Sehun az ünnepek alatt is meglátogatott, Karácsonykor  csak ő volt velem, mert Minseok közölte ő átmegy egy ismerőséhez, akit mellesleg nem ismerek.
Lehet titkol valamit.

– Megyek nyugi. – szóltam ki a konyhából a fát díszítő páromnak, aki nagy lelkesedéssel díszítette a fát. Megkértem hogy azért közösen díszitsük fel, viszont nagyon belemerült a munkájába, addig én meg főztem és sütöttem.
Viszonylag jól ment a konyhában a sorom, kiskormtól kezdve főztem/sütöttem anyám helyett is.

– Lulu gyere már, a végén véletlenül felrakom az összes díszt. – sóhaja behallatszott az illatos konyhába. Munkámat félbehagyva robogtam ki mellé, és felhelyeztem a pici műfenyőre a lila gömbdíszt.

Szerelmem tökéletes munkát végzett, a műfenyő tele volt lila, és ezüst díszekkel. Nem nagyon illett a sok barna bútoromhoz, de elég esztétikusan festhetett ki.
Sehun átfonta a derekam és közelebb vont magához.

– Ugye szép lett? – kérdezte vigyorogva.

– Nagyon szép. – mosolyodtam el, majd a füle tövére nyomtam egy puszit, és rongyoltam vissza a konyhába.

Este megajándékoztuk egymást, Husi is kapott külön ajándékot, egy macskahámot és egy szép ruhát Sehuntól. Én csak a kedvenc konzervét vettem neki.

– Akkor most te jössz angyalom. – csücsörített telt ajkával felém.

– Megkértelek hogy ne áldozz rám ennyit. – sóhajtottam fel, hisz még csak két napja vagyunk együtt újra, bár mostmár olyan mintha nem is történt volna semmi. Igaz még fájt a tette, de nem annyira érdekelt.

– Boldog Karácsonyt darling~ – hajolt rá ajkaival, az én párnácskáimra.

Az én igazi karácsonyi ajándékom Ő volt. Hogy visszakaptam életem szerelmét.

| 1 évvel később, ugyanúgy december 24.-én| - jelen -

Egy év múltán is eggyütt vagyunk, nem történt semmi bonyodalom. Békességben vagyunk eggyütt, és ismét jó Karácsonynak ígérkezik az ez évi is.

– Hahó Lulu, most te jössz. – szólt rám Kris, aki végre átjött. Szinte egész évben alig beszéltünk, de Karácsonykor áttolta a képét. Ennek örülök, mert szinte mindenki itt van aki a legjobb baráti körömbe tartozik.

Tao lakásában vagyunk, az övé jóval nagyobb mint itt bármelyikünké, így áthívhatott mindenkit nyugodtan.

Kényelmesen helyezkedtünk el a nagy nappaliban, Baekhyun jobbján Chanyeol és Kris díszelgett, mellett Sehun és Minseok ült, Lay mellett ült Tao.

Jó érzés a haverokkal, és a szerelmemmel egy nappaliban ülni, és Karácsonyozni, majd itt is fogunk aludni, a szilvesztert is eggyütt töltjük.

Nagyszerűen érezzük magunkat, és a hangulat is tökéletes, míg Yixing Taot untatja a béna poénjaival, addig Sehun az ölébe rántott, és állát a fejemre helyezte, majd átkarolt.

– Jajj de romantikusak valakik. – öltötte ránk nyelvét Baekhyun, és elkuncogta magát hozzá.

– Romantikusabb mint te valaha – dünnyögte be alig hallhatóan Sehun, amire elnevettem magamat.

– Ne szenvedjetek annyit a csúcsdísszel Kris, gyertek ide most jön az ajándékozás. – intett Tao Krisnek.

Mindenki közelebb jött, és elkezdődött életem egyik legjobb Karácsonya..
Míg a többiek nevetgéltek, addig mi szerelmemmel enyelegtünk, mint a rossz kamaszok. Kaptunk is pár poént, de nem zavart nagyon.

Kívánom hogy mindenkinek legyen olyan szép Karácsonya, mint most nekem, legyen boldogságtól ragyogó és kellemes.