Írta: Kövesdy Sára

Megjegyzés: Mark fiatalabb, mint Yugyeom. Mark és Jongin, valamint Yugyeom és Jongdae egyidősek.

Egy hideg téli napon történt, akkor voltam a lehető legboldogabb. Nálam abban a pillanatban, senki sem lehetett boldogabb, mert teljesült egy vágyam, melyet talán mindennél jobban akartam. De ne rohanjunk ennyire előre. Kezdjük az egészet a legelején.

Jonginnal – aki történetesen a legjobb barátom -, épp Szöul utcáin sétáltunk. Élveztük a téli napsütést, ahogy a hópelyhek szállingóztak a levegőben. Kihasználtuk, hogy nem kellett suliba menni, mivel szünet volt és éltünk a lehetőséggel, így gondoltuk kimozdulunk otthonról. Már meg is ittuk a kedvenc italunkat, a kedvenc kávézónkban, így a nap már nem is lehetne jobb.

Jongin lassan tíz éve volt a legjobb barátom és pontosan tudta, hogy mire is vágyok igazán, amit néha nem bírt magába tartani. Vagyis hagyj, pontosítsak a megfogalmazáson. Ha azt látta, hogy valakit túl sokáig nézek, akkor képes volt odarángatni hozzá és szépen a lehető legkínosabb helyzetbe hozni mindenki előtt. Imádtam, és szerettem őt, de néha túllépett minden határt. Attól, hogy neki ott volt Jongdae hyung és élték a boldog szerelmesek életét, még nem kell az én szerelmi életembe is beleavatkoznia. Minden akkor kezdődött, amikor megkezdtük gimnazista éveinket két éve és ő teljesen véletlenül nekiment mostani párjának. Egyből lángolt közöttük a szerelem és néhány héttel később, már egy párt is alkottak, azóta is együtt vannak. Jongdae hyung tökéletes az én lüke barátom mellé, talán kissé felnőttesebb lett barátom, de semmit sem változott azóta, amit néha bántam, de valamikor nem. Amíg ő a barátom marad és boldog, olyannak szeretem, amilyen.

-  Miért nem beszélsz legalább egy kicsit vele? – zökkentett ki barátom a gondolataim közül. Csak a szokásos kérdés hangzott el közöttünk, hiszen pontosan tudta, miként is éreztem barátja legjobb haverja iránt. Majdnem akkor ismertem meg, mint Jongdae hyung-ot, csak egy-két nap különbséggel. Sétáltam a folyosón, mikor belé ütköztem, akkor még nem is sejtettem, hogy milyen hatással lesz rám az aprócska bénázásom.

-  Mert ő Kim Yugyeom hyung! – néztem rá. – Az iskola legmenőbb pasija, a végzős isten, akiért csak úgy bomlanak a nők! Esélyem nincs arra, hogy akár tíz centinél is közelebb kerüljek hozzá és beszéljek vele. Pontosan tudod, hogy mennyire nincsen önbizalmam és mennyire félek. Miért akarod ezt rám kényszeríteni?

-  Én nem akarom rád kényszeríteni, csak segíteni szeretnék – felelte nemes egyszerűséggel. – Valahogy össze kell jönnötök, mert még a vak is látja, hogy nektek egymás mellett kell lennetek, csak mind a ketten vakok vagytok.

-  Honnan tudod, hogy Yugyeom hyung is ugyan úgy érez, mint én? Honnan tudod egyáltalán, én mit érzek iránta? – vontam kérdőre.

-  Mivel a legjobb barátom vagy és süt rólad, hogy totálisan odavagy érte. Hyung pedig ugyan olyan, mint te – bökött felém, majd folytatta úját. Nem szóltam semmit csak követtem őt, egészen a következő útkereszteződésig, ahol megállt. – Hyung jön értem és nagyon remélem, nem rohansz sehová se – nézett rám mosolyogva.

-  Azt mondtam anyának, hogy veled leszek délután, szóval nem – vontam vállat. – Mi ez a mosoly?

-  Semmi –vigyorgott tovább és várta, hogy megérkezzen barátja. Teltek a percek én pedig egyre idegesebbé váltam, egészen addig, míg meg nem pillantottam Jongdae alakját és már készültem inteni neki mosolyogva, mikor kezem megdermedt a levegőben, mosolyom pedig lehervadt. Ez nem lehet igaz.

-  Kim Jongin! – fordultam barátom felé, aki mit sem törődve rémisztő hangommal, hatalmas vigyorral arcán rohant párja felé és vetette magát a karjaiba. Istenem. Csak lehunytam szemeimet, imákat mormoltam, hogy egy álom legyen ez az egész, de mikor kinyitottam szemet, még mindig láttam. Ott állt nem messze tőlem alaposan felöltözve a hideg ellen, teljesen más volt, mint az iskolai megjelenése. Ott mindig ügyelt arra, hogy kifogástalan legyen külsője, de most magasról tett rá. Hatalmasokat pislogtam, mire biccenteni tudtam feléje, hogy végre üdvözölhessem. Eléggé kínos volt az egész szituáció.

-  Akkor mi most el is mentünk! – hangzott fel Jongin hangja és gyorsan megölelve már rohant is vissza párja mellé, aki éppen megveregette Yugyeom hyung vállát és már el is tűntek a szemünk elől. Utánuk akartam szólni, de tudtam jól, hogy esélytelen az egész, hiszen, ha ők valamit a fejükbe vettek, akkor annak meg is kellett történni. Sóhajtva billentettem hátra fejemet és próbáltam valami jó kezdőmondatot kitalálni, de semmi sem jutott az eszembe. Miért csinálja ezt velem Jongin? Törd a fejed Mark!

-  Te sem tudod miért hagytak itt minket? – hallottam meg hangját, mire felpattantak szemeim és tekintetünk találkozott. Sokkal közelebb jött, szinte fél méter volt közöttünk. Még sosem voltam ilyen közel hozzá, csupán akkor, amikor nekimentem, de annak is már két éve. Nem is tudja ki vagyok.

-  N-nem.. – válaszoltam halkan és elkaptam tekintetemet, nehogy megbámuljam, mert képes voltam rá.

-  Mark Tuen Yi, ugye? – kérdezte lágyan én pedig ismételten rávezettem szemeimet.

-  Tudod a nevem? – pislogtam kettő nagyot és kikerekedett szemekkel meredtem rá.

-  Miért ne tudnám? – mosolyodott el. – Jongin legjobb barátja vagy, már sokat hallottam rólad és te vagy az, aki két éve nekem ütközött a folyosón. Nehéz elfelejteni egy olyan találkozást.

-  Azt hittem elfelejtetted.. – motyogtam.

-  Téged nehezen lehet elfelejteni Mark – lépett egyet közelebb. – Miből gondolod, hogy ennyire jelentéktelen vagy számomra?

-  Hát.. Nem nagyon beszélgettünk eddig és nem is találkoztunk, meg.. Ha ott voltam Jongdae hyung-gal és Jonginnal, akkor sem beszéltél velem, mintha kerülnél.

-  Érdekes. Én is pont így éreztem magamat.

-  Hogy?

-  Mit szólnál, ha ezt megbeszélnénk egy forró kávé mellett? Meghívlak – villantotta rám csodálatos mosolyát, én pedig próbáltam nem összeesni.

-  Rendben.. – mondtam halkan. Mosolyogva fogta meg karomat, hogy irányba állítson és némán sétáltunk a kiszemelt italunk felé, ami nem is volt olyan messze. Beszélgettünk, inkább kérdezett, én pedig válaszoltam, de ahogy telt az idő úgy kezdtem feloldódni mellette és úgy két órával később, már én kérdezgettem. Mindenről elbeszélgettünk, ami csak eszünkbe jutott, közben elfogyasztottuk az italunkat és újat vettünk, amit én fizettem, mert nem akartam, hogy megint ő állja az én italomat.

Lassacskán kezdett estefelé járni az idő, az órák már a fél nyolcat is elhagyták, én pedig megígértem anyának, hogy estére otthon leszek, hogy segítsek a vacsora készítésében, amiről most szépen le is csúsztam, de küldtem neki egy üzenetet, hogy miért is nem megyek még – mert ő tudott arról, hogy mit is érzek Yugyeom hyung iránt. Mosolyogva tettem el a telefonomat, majd sétáltam tovább hyung oldalán egészen addig, míg ahhoz a kereszteződéshez nem értünk, ahonnan elindultunk.

-  Merre felé laksz? –kérdezte, amint megálltunk a járdán.

-  Arra – mutattam az irányt. – Körülbelül negyed órás séta.

-  Elkísérhetlek? – kérdezte bátortalanul.

-  Persze – mosolyogtam, majd lassan elindultunk, és ahogy bandukoltunk úgy éreztem, hogy egyre közelebb jött hozzám, míg meg nem éreztem ujjait enyéim körül.

-  Megengeded? – kérdezte, ahogy lenézett összefonódott ujjainkra. Erősen megszorítottam kezét, majd mosolyogva felnéztem rá.

-  Most az egyszer – vigyorogtam, mint egy idióta és addig nem engedtem el kezét, míg a kapuig nem értünk. Igaz, el sem akartam engedni, de muszáj volt. Viszont egyben biztos voltam. Holnap tuti, hogy beszélni fogunk.