Írta: Anonim
2009. 12. 25.
Karácsony este van,esik a hó, a házat belepi a mézeskalács illat én pedig idén, a családom helyett, a legjobb barátoméknál töltöm az év legmeghittebb ünnepét . Anyáék azt mondták, szeretnének kicsit kettesben maradni, én pedig nagyon szeretek Donghyuckéknál lenni, így nem is volt kérdés hogy megyek-e hozzájuk még akár ilyenkor is. Pizsi, fogkefe, késő esti nasi, és sok üres, papírlap. Ezeket hoztam magammal a mai ottalvásunkhoz. Nemrég végeztünk a vacsorázással, ami -ismerve Hyuck anyukáját- megintcsak istenien finomra sikeredett. Tele pocakkal, izgatottan indulunk meg a konyhából, a nappaliba ajándékot bontani. A fa csillogó, piros és arany mintás díszekbe van öltöztve, az égősorok különböző színekben világítanak rajta, a fenyő tetején pedig a csillag pont úgy ragyog, mint Donghyuck szemei, ahogy kibontja a hiper-szuper, mind féle képpen elhajlítható transzformerét, amit most húzott elő az egyik ajándékos dobozból. Boldogan köszöni meg a Mikulásnak az ajándékot, nekem pedig nincs szívem össze törni a gyermeki lelkét azzal, hogy elmondom neki; ilyenkor a meglepetések nem valahonnan Izlandról érkeznek, hanem nagy valószínűséggel a szülei szekrényének egyik eldugottabb pontjából. Hyuck és köztem csak egy év korkülönbség van, ő mégis mindig annyira gyermeteg, életvidám és ártatlan volt, sokkal inkább korához illő, mint én. A könyvek voltak az egyik legjobb barátaim, már a második idegen nyelvet igyekeztem elsajátítani, illetve sakkszakkörre jártam. A személyiségünk az össze létező módon eltért. Az ízlésünk szinte soha nem egyezett. Én utáltam a hideget. Ebben az évszakban mindig bekuckóztam magam a szobámba a takaró alá, egy bögre forró csokival és ismeret terjesztő filmeket néztem. Donghyuck imádta a telet. Hógolyózni járt, szánkózni, suli után néha megfürdetni az osztály társait a frissen leesett hóban. Ilyenkor általában mindig veszekedés alakult ki közöttünk. Én a világért sem mozdultam volna a fűtött lakásból, míg ő mindképp ki akarta próbálni hogy hogy csúszik a gördeszkája a befagyott pocsolyákon. Nem kellettem én hozzá, volt hogy egyedül is ki ment, nélkülem, majd a semmiből felbukkant egy haverja, akivel aztán közösen csinálhattak hasonló baromságokat. Utána persze annyi seb tarkította a teste pontjait, hogy már lekezelni sem lehetett őket. De ő boldog volt, mert jól szórakozott. Ebben sem hasonlítottunk. Hyuckiet, mindenki ismerte az iskolában. Az osztályból nem volt aki ne szerette volna, az alsóbb éves lányok mind oda voltak érte, és voltak a fölöttünk járók közül is, voltak akik el-el szórakoztak vele. Én sajnos soha nem voltam ennyire nyitott. A szüneteket általában a teremben, vagy legrosszabb esetben a szertárban töltöttem, könyvet olvasva. Volt hogy Dodo is odajött hozzám egy ideig, de elég volt csak annyi, hogy bármelyik barátja megszólítsa, és mintha itt se lett volna. Nem hibáztattam emiatt, örültem hogy legalább neki vannak barátai. Nekem rajta, és Robinon, a plüss nyúlamon kívül, akivel már évek óta alszom, nincs másom. Ezért becsülöm őt nagyra, és vagyok neki hálás, amiért majdnem szüleitésem óta velem van jóban-rosszban.
- Mark, te nem bontod ki az ajándékaid? – kérdezi Donghyuck a semmiből, miközben az ő meglepetéseiről letépkedett csomagolópapírt egy gombócba gyúrta, s egy laza mozdulattal elhajította.
- Az enyémek otthon vannak. – mikor arról volt szó hogy itt alszom, már akkor is abban egyeztünk meg anyáékkal, hogy ma itt leszek Hyuckéknál, holnap pedig majd együtt megtartjuk az igazi családi karácsonyt. Ma pedig csak ittaludni jövök a legjobb barátomékhoz.
- Arra gondoltam amit tőlünk kapsz. – mondja, majd fel is áll, s gyorsan el is tűnik a nappaliból, hogy aztán egy szempillantás alatt, vissza is térjen egy piros-fehér mintás csomagoló papírba búrkolt, ezüst színű masnival átkötött dobozzal, amit azon nyomban a kezedmbe is szolgáltatott, ahogy visszaért a helységbe.
- Bontsd ki! – utasít izgatottan. Szerintem ő már jobban fel van villanyozódva az ajándékomtól, mint én magam. A celuxot csak jól kimért, óvatos mozdulatokkal húzom le a csomagolásról, hogy ne egy barbár módjára kapjam szét az igényesen elkészített meglepetést, úgy ahogy az előbb ő tette. Ahogy egy kis darab kilátszik a dobozból, én pedig meg látom a jellegzetes bordó betűket, felcsillanak szemeim, és sokkal nagyobb gyorsasággal igyekszem megszabadulni a maradék díszes papírtól. Egy Dexteres DVD tartó doboz. Méghozzá limitált kiadás. Nemtudom ki választhatta ajándéktárgyamat, de az nagyon tudta hogy mi az amivel boldoggá tehet. Meg akartam venni ezt a fajta kiadást, de mire rávettem apát, hogy megrendeljük, már elkapkodták az összeset. Kissé letörlt voltam miatta, hisz nagyon vágytam erre a dobozra. Igazán nagy rajongónak mondanám magamat, így próbáltam több Dexteres cuccot is rendelni. De ezt sajnos pont nem sikerült, így most ennek jobban örülök, mint bármi másnak amit kaphattam volna.
Mielőtt még könnyek szöknének a szemebe a boldogságtól, Donghyuck nyakába vettem magam, aki a hírtelen jött súlytömegtől elterül a padlón, azonban biztosan ölelve engem. Nagyon örülök hogy ennyire boldog karácsonyom lehet.
- Örülök hogy tetszik. – suttogja a fülembe, még hallkan, mielőtt elengedne és rám mosolyogna, azokkal a csillogó szemeivel, vastag ajkaival, vidám arckifejezésével. Oh, ha ha tudnád mennyire. Pont mint te…
- 12. 26.
Ez az első év hogy az ünnepek alatt nem otthon vagyunk és csak családiasan hárman ünneplünk, hanem kijövünk nagyihoz és apa nővéréékhez összecsődíteni az egész familíát karácsony alkalmából, Kanadában. Apa ebben az országban született, és itt is mindenki tud koreaiul, ettől függetlenül, a formaiasságok kedvéért mi is angolul fogunk beszélni egész itt létünk alatt. Még csak 4 napja hogy eljöttünk, de nekem már most rettenetesen honvágyam van. Donghyuck is marhára hiányzik, de megbeszéltük hogy ma, vacsora után skypeon felhívjuk egymást legalább egy fél órára, hogy helyzetjelentést tartsunk egymásnak. Amint minden étel elfogyott az asztalnál ülők tányérjáról, és jó gyerek módjára segítettem anyának bepakolni az evőeszközöket és tálakat, már repülök is, hogy bekapcsoljam apa magunkkal hozott laptopját, és megnyissam a beszélgetésre használandó alkalmazást, majd kikeresve Hyuck felhasználóját, látva hogy elérhető, már indítsam is izgatottan a videóchatet.
Egy nagy mosollyal az arcomon várom hogy elfogadja a híváskezdeményezésem, azonban amikor megjelenik kócos hajjal, egy egyszerű fekete pólóban, lekonyuló ajkakkal, szomorúan, nekem is lehervad a vigyor a fejemről.
- Hé Hyuck! Történt valami? – kérdezem halkan, így valószínűleg ő a számítógép másik felén csak érthetetlen motyogást hallhatott, ami lehet jelen esetben nem is zavarna annyira. Félek hogy egy rossz szóval is kirobbanthatok egy olyan veszekedést, amire most egyikünknek sem lenne szüksége.
- Minden oké. – egy hatalmas sóhaj után válaszolt csak, és továbbra is annyira életuntan, hogy sajnos nem sikerült meg győznie szavai pontosságáról.
- És mondd csak, mit kaptál a mikulástól? – talán egy vidámabb témától, majd jobb kedvre derült. Legalábbis gondoltam én, mielőtt még az arcakifejezése átváltott volna bánatosból, haragosba.
- Tudod Mark, kicsit fáj a fejem. Ha nem baj, majd felhívlak inkább amikor már jobban érzem magam. Jó pihenést, szia! – annnyira hirtelen nyomta ki a hívást és köszönt el, hogy reagálni sem maradt időm. Már csak a Skype üres, fehér hívó panelével szemezgethettem, ahol már Donghyuck neve mellett sem virított a zöld pötty és hamar átváltott az állapota ‘nem elérhetőre’. Az én hangulatom is az övéhez hasonlóra változott. Bánatosan kapcsoltam ki apa gépét, hogy aztán az esti közös családi filmnézést kihagyva, felkullogjak az ittlétünk alatt használatra szolgáló hálómba. Kedvetlenül a párnák közé vetettem magam, majd pár kósza könnycseppet elmorzsolva, álomba merüljek. Csodás karácsony…
- 12. 24.
Kint az időjárás pont úgy tombol, mint az érzéseim jelenleg. A szüleim eldöntötték, még év elején hogy idén kiköltözünk Kanadába, mert apa bátyja, aki ott él, be tudott szerezni egy, a mostaninál sokkal jobb állást. A szüleim a születésem előtt alapból is ott éltek, de amikor anya teherbe esett, viszajöttek Koreába nagyihoz, aki így gondomat tudta viselni, ha ők dolgoztak. Most viszont hogy más 16 vagyok, és nincs szükségem felügyeletre, majdhogynem gond nélkül mehetnénk. Csak hogy van valami ami visszatart. Pontosabban valaki. Donghyuck…
Az érzéseim továbbra sem változtak irányába, szerelmes vagyok belé. Minden egyes kis apróságába és hibájába. Az összes kis részletbe. A személyiségébe, a humorába, a külsejébe, magába az emberbe. Eleinte paradoxonnak éreztem, azt amit a legjobb barátom irányába kezdett kialakulni bennem. Mindketten fiúk vagyunk, kiskorunk óta ismerjük egymást. Olyanok voltunk egymásnak mint a testvérek. De ő annál sokkal többet jelentett nekem. Donghyuck volt a legnagyobb kincs az életembem. Ő vitt színt a szürke hétköznapjaimba. Miatta maradtam fennt sokáig, hogy arról fantáziálhassak elalvás előtt, mi lenne ha.. Miatta iratkoztam be zene történet szakra. Ami életem egyik legjobb döntése volt. Megismerhettem Renjun-t, a második embert, aki rengeteget jelent nekem, azt tanulhattam ami érdekelt, végső soron pedig a szerelmemmel lehettem. Miatta hívtam randira Koeun-t, a lányt akivel folyamatosan piszkált, hogy kedvelem. Csak hogy megmutassam neki, engem is legalább amnyira kedvelnek a lányok, mint őt. Az az este borzalmas volt. Végig ő járt az eszembe. Amikor a randevú végén megcsókoltam, és leváltunk, végig Donghyuck gondolata járt a fejemben. Mámorító érzés volt az ő puha ajkaira gondolni, amik az enyémmel jártak heves táncot. Nem annyira, mint utána realizálni a szomorú valóságot, miszerint az egész csak egy fikció volt, és még a vágy gondolatát is messze száműzni magamtól. És most, miatta kell erősnek maradnom, és megfékeznem magamat. Mindennél jobban szeretném neki elmondani hogy mennyire sajnálom hogy itt kell hagynom, hogy nem akarok menni, hogy semmi másra nem vágyok, csak az ő örökké tartó szeretetére. Viszont gonosz vagyok. Egyenesen kegyetlen. Egy szó nélkül fogom itt hagyni, ebben a csodálatos karácsonyi időszakban, mert gyenge vagyok. És nem tudom neki személyesen elmondani, hogy mennyire szeretem..
- 12. 25.
Más családok most biztos meghitten ünneplik együtt a karácsonyt, ajándékot bontanak, közösen vacsoráznak, templomba járnak, kórusban éneklik a csendes éjt, a lényeg hogy a szeretteik társaságában. Mióta itt lakunk Kanadában, ez az első karácsonyunk. Pontosabban csak az enyém. Egyedül vagyok itthon. Apát és anyát sem engedték el a munkából, még ezen a szent napon sem. Magányosan ülök a nappali kanapéján, a csupasz karácsonyfa mellett, egy tál müzlivel, s társaság híján a Reszkessetek Betörőket nézem. Az ilyenekkel is csak kínzom magam. Mikor még otthon laktunk, Hyuckieval mindig együtt néztük ezt a filmet. Most viszont annyira egyedül vagyok. De nem csak jelenleg a házban. Az iskolában, az országban, magában az életben. Nem vagyok az a könnyen barátkozó típus, nincs is nagyon senki akivel a közelből jóba lennék. Egy két Koreából megmaradt barátommal azért még tartom a kapcsolatot. Sokszor estem majdnem kísértésbe, és írtam rá Donghyuckra hogy megkérdezzem hogy van, de szerencsére mindig vissza tudtam azért fogni magamat. Így is még mindig ki lehet a távozásom miatt, nem akarom mégjobban felkavarni azzal, hogy csak a semmiből újra életjelet adok magamról neki. Amint el fogy a gabonapehely a tányéromból, a filmre fittyet sem hányva veszem az útam a konyhába, hogy elmossam az edényt, amiből az előbb még a szegényes karácsonyi vacsorámat fogyasztottam. A konyhába menet, az ablakból halványan pont kiszúrom a leghúlló jégcseppeket. Havazik. Mint mindig amikor rossz a kedvem…
- 12. 21.
3 év után végre, sok megpróbáltatás árán, miután sikerült meggyőznöm a szüleimet, érettségivel a kezemben, boldogan repülök haza, Koreába. Volt pár dolog ami miatt elkívánkoztam Kanadából. Az elmúlt évek alatt bármennyire is szerettem volna, nem sikerült beilleszkednem. Az emberek, szokások minden annyira más. Sajnos barátokat sem igazán sikerült szereznem. Volt egy amerikai levelező társam, Johnny aki szintén koreai származású, de nem tudtunk találkozni, így vele is csak üzeneteket váltottam. Viszont, még ha csak több száz kilométerről is, de tartotta bennem a lelket, amíg aztán el nem érkeztem oda, hogy megszabadulok mindentől ami nyomaszt, és vissza megyek a szülővárosomba. Donghyuckhoz. Legalábbis nagyon remélem hogy még mindig ott él, ahol kiskorunkban is állt a házuk, különben feleslegesen utaztam egy egész napig a marha drága repülőn és dobtam el magamtól minden olyan lehetőséget, ami Kanadában rendelkezésemre állt volna.
Bőröndökkel és utazó táskákkal felpakolva hagyom el a repülőteret, hogy első körben mégcsak keresztanyukámhoz vegyem az utat. A szüleim maradtak Kanadában, viszont egyedül azért ők sem engedték hogy éljek, így anya megbeszélte a húgával, hogy ideiglenesen, amíg nem leszek olyan érett hogy már egyedül is tudjak gondoskodni magamról és béreljek ki egy lakást, lakhatok vele. A taxis, aki Minah néni otthonáig furikázott, kedves volt és segítőkész, így bőséges borravaló mellékelése után, kiszedtem a csomagjaim és az elköszönést követően meg is indultam keresztszüleim udvara felé. A házuk kis változásokat leszámítva pont ugyanúgy állt a helyén, mint ahogy arra kisgyermek korom óta emlékszem. A bejárati ajtó előtt, mintha tonnás súlyoktól akarnék megszabadulni, dobtam le utazó táskáimat, s nyomtam meg a csengőt. A helyhez kapcsolódó régi emlékektől, egy nosztalgikus mosolyra húzodik a szám, ahogy az itt megélt élményekre gondolok. Mennyit jártunk át kisiskolás korunkban suli után Donghyuckkal Minah nénihez. És ő mindig kedvesen várt minket, Hyuckot pedig ahhoz képest hogy csak egy idegen volt számára, pont olyan meleg ölelésekben üdvözölte, mint ahogy engem szokott.
- Mark! Jézusom, hát megérkeztél. Annyira vártunk már. Gyere ide kicsim, had öleljelek meg! Istenem mennyit nőttél te gyerek. – szusszanásnyi időt sem kapok, olyan gyorsan von karjai alá Minah néni, hogy egy csontropogtató, tőle megszokott ölelésben részesítsen. Mióta legutóbb láttam, csak még gyönyörűbb lett. Hajszínt váltott, illetve ha jól látom rövidebb is lett a frizurája, ami igazán jól ál neki.
- Ti is nagyon hiányoztatok nekem! Jó újra itt lenni. – csak szelíden elmosolyodom, ahogy orromba kúszik a konyhából áradó isteni finom illat. Minah néni mindig rengeteget szokott főzni, és nagyon jól. Ahogy látom, ez a tulajdonsága az évek alatt sem változott, és most is biztos pontosan olyan jó szakács, ahogy arra emlékszem.
- Jajj gyere be kicsim. Hú mennyi minden van nálad. Ne aggódj Markie, jól döntöttél hogy haza jöttél! Biztos a kis barátocskád is örülni fog majd neked. – kacsint rám, majd az egyik sport táskámat felkapva, be indul a lakásba. Feltehetőleg Donghyuckról beszélt, hisz mást, az igencsak csekély baráti társaságomból nem ismert, a fiú gondolatára azonban nekem is pírba borul az arcom. Ő még emlékezhet vajon Minah nénire?
Én is gyorsan utána eredek, a többi cuccomat magammal hozva, hogy aztán egy pillanattal később, mikor már bent vagyok, újra az összeset a földre dobjam.
- Hagyd most azokat Markie! Gyere be hozzám a nappaliba, és mesélj a kintlétedről. Nem sokára kereszt apád is biztosan megérkezik, addig meg majd beszélgetsz velem. – azzal karon is ragadott kedves keresztanyám, s a kanapéra leültetve, kezdetét vette az a hosszú hosszú história, amit az ott léttemel kapcsolatban el tudtam neki regélni.
- 12. 24.
Életemben nem izgultam még ennyire soha. Itt állok Donghyuckék régi háza előtt, azzal az ajándékkal a kezemben, amit még azon a karácsonyon akartam neki átadni, amikor kiköltöztünk. Izzad a tenyerem, szorít a kabátom, és rettentően félek attól, hogy mit fog majd reagálni ha meg lát. Azért mégiscsak 3 éve nem találkoztunk. A csengőt már legalább egy perce megnyomtam, de egyelőre még semmi válasz nem érkezett odabentről. Ami talán nem is akkora baj, így lenne időm huszadjára is átfuttatni magamban hogy mit fogok mondani. De igazából amint ez a gondolat a fejembe ötlött, már nyílik is a béjárati ajtó, s nem mással találom szembe magam, mint a földkerekség legcsodálatosabb emberével. A haja, a természetes színe helyett most sötét szőke és kócos, a fekete túlméretezett pulcsi csak úgy lóg rajta, a nyuszis mamuszából pedig ki sem látszódik a lába. Hosszú másodpercekig csak bámul rám, majd amikor valószínűleg tudatosul benne hogy kivel is áll szemben, már csapná az orromra az ajtót, az én reflexeim azonban gyorsabbak, így a lábammal még pont becsukódás előtt meg tudom állítani.
- Menj el! – csak ennyit suttog halkan, erőtlenül, és bár fáj a megtört látványa, nem fogom itt hagyni, miután végre az a kínkeserves 3 év után újra láthatom magam előtt hibátlan valóját.
- Azt mondtam menj el! – ismetli meg magát, s már tenné a következő kísérletét az ajtóval, én azonban hirtelen kitárom azt, s igaz engedély nélkül, de belépek a házba. A házba amely oly sok kiskori emléket őriz.
- Beszéljünk! – csak ennyit mondok neki, mélyen a szemébe nézve, amikor pedig már azt hiszem hogy sikerült megtörnöm a jeget nála, a tekintete haragosra vált s egy lavinaként zúdul rám minden, aminek már eddig is a tudatában voltam, de most jogosan rója fel az egészet.
- Hogy beszéljünk? Már ne is haragudj, de hol voltál abban a 3 kicseszett évben amikor valóban beszélnünk kellett volna? Fogtad a sátorfádat és egy szó nélkül csak így itt hagytál. Érted? Egy figyelmeztetés vagy bármi nélkül. Egyik nap még boldogan videójátékoztunk a nappaliban együtt, a másikban pedig már hűlt helyedet sem találom, mert csak úgy a semmiből eltűntél. Az egész rokonságodat végig telefonáltam, hogy hol lehetsz, míg aztán Minah néni értesített hogy kiköltöztetek Kanadába. És erről nekem soha nem is terveztél szólni? Ennyit jelentett neked az a sok évig tartó szoros barátságunk? Az ami még.. – itt már szabályosan elcsuklott a hangja – Az ami még utána alakulhatott volna köztünk. Erre csak felbukkansz ki tudja honnan véletlenszerűen hogy beszéljünk? Mondd Mark, te mégis mit gondoltál? – ahogy látom a könnycseppeket végig csorogni az orcáin, úgy kezd homályosodni az én látásom is, hisz igaza van basszus. Igaza van mindennel kapcsolatban, ami miatt most olyan bűntudat keletkezik bennem, mint még soha.
- Én… Én nagyon nem ezt akartam. Sőt, elmenni sem volt szándékomban. Nem szerettelek volna itt hagyni. Donghyuck, te vagy a legfontosabb ember az életemben. Mindennél többet jelentesz nekem. Te voltál az egyetlen aki egész életemben mellettem állt. Mindig itt voltál nekem ha segítségre volt szükségem. Az egyetlen barátom voltál, Hyuck. Nem csak a barátom. A szerelmem. Időtlen idők óta beléd vagyok zúgva. Csak féltem elmondani. Viszont magamban tartani sem tudtam egy idő után. Ezért, csak úgy leléptem. Amit hidd el nagyon megbántam! Életem legrosszabb döntése volt. Mert nem csak magamnak, de neked is fájdalmat okoztam. Amit soha nem bocsájtok meg magamnak. – nem tudok a szemébe nézni. Végig lehajtott fejjel beszélek, mert tudom hogy ha abba az igéző szempárba pillantanék, ahonnan a harag könnyei csorognak, elveszteném az összes önkontrollomat és zokogva borulnék a nyakába bocsánatért esedezve.
- Tudom hogy amit tettem nagyon súlyos, de kérlek, hadd hogy bebizonyítsam, méltó vagyok a szeretetedre. – fonom össze ujjainkat, s végre felnézel arcára, amin most düh helyett meglepődöttség vett uralma alá.
- Hát… Nagyon szeretnék rád haragudni, és elküldeni hogy egy jó ideig ne is lássuk egymást megint, de annyira hiányztál, hogy kénytelen vagyok neked megbocsátani. Kapsz egy esélyt Mark. De nehogy ezt is elszúrd! – sóhajt egy nagyot, majd egy rég várt ölelésben részesít. Ahogy karjait a nyakam köré fonja, ahogy orromba kúszik jellegzetes illata, ahogy vissza gondolok a régen együtt töltött csodálatos időkre, lehunyom szemem s hagyom hogy engem is magába szippancson az a fantasztikus érzés, amit 3 éven keresztül hiányoltam. A szerelemé. S mostmár tudom, életem legjobb döntését hoztam meg azzal hogy hazajöttem.
