Írta: Molnár Emese

Nem díszítem fel a fát!

Ezt mindig együtt csináljuk Baekhyunnal, és most, csak mert egy kicsit késik, nem fogom felrúgni ezt a csodás hagyományt. Imádom nézni a szemeiben visszatükröződő gömbök csillogását és a mosolya ilyenkor ragyogóbb, mint az összes égősor, ami a kezemben van. Nélküle hozzá se érek a fához!

Kisgyerekkoromtól fogva próbálom elkerülni ezt a macerát, mert ez igen is az! Előhalászni a szekrények legmélyéről, vagy éppen a legmagasabb pontjairól a díszes dobozokat, megvenni a fát, belefaragni a talpba, majd kétszáz szúrás kíséretében színes műanyag izéket lógatni rá, hogy aztán pár nap múlva levehessük. Giccses és felesleges rituálé, amelyről igazából senki sem tudja, hogy igazából miért is muszáj! Míg nem ismertem Baekhyunt, nem is vettem soha fát se! Jobb esetben volt egy koszorúm az asztalon és kész! Számomra nem a díszek száma jelentik a meghittséget, de Baek szereti, így elfogadom, hogy neki szüksége van erre!

Most még is itt állok nyakig égősorba csavarva és a csillogó boákat kerülgetve próbálom kiválogatni a piros és aranyszínű dolgokat, mert idén ezt választotta a kedvesem. Már három éve kelek minden december elsején arra, hogy a fülembe suttogja azt a két színt, amivel az fát kívánja feldíszíteni. Tavaly valahogy előbb ébredtem fel nála, de visszafeküdtem és addig tettettem alvást, míg meg nem éreztem a fülemen meleg leheletét.

Az órámra nézek, már fél órája itt kellene lennie. Egy kisebb karácsonyi bulit rendeznek a cégével, és mint mindig, most is elhúzódik. Ma még a karácsonyi dugó is visszatartja őt tőlem. Küldött egy üzenetet, hogy nem fog haza érni a megszokott időben, de annak is már egy órája. Nem szeretek nélküle itthon lenni!

Bízom benne, hogy nem kell már rá sokat várnom!

Ledobom a kezemben tartott égőket és a kétszárnyú hatalmas ablakhoz lépek. Kissé remegő ujjakkal húzom el a fehér függönyt és meredek a koromsötét éjszakába. A hatalmas felhőkarcolók ablakaiból kiszűrődő fények csillagokként világítanak, de ez csak csalóka világosság. Ha felnézek az égre, valójában egy igazi csillagot sem látni. Csak a könnycseppként hulló hópelyheket. Komótosan szállingóznak az emberekkel zsúfolt utca fekete betonjára, akik eltapossák mindet. Nem marad nyoma egynek sem. Idefentről, a szobámból tisztán látni, ahogy törékeny fehérségükben igyekeznének kis türelemre késztetni a rohanó tömeget. Hiába! Senki nem néz felfelé! Már senkit nem érdekel az, hogy nemsokára karácsony estéje van és esik a hó!

Nagyot sóhajtok, majd összeráncolt szemöldökkel nézek a telefonom kijelzőjére. Egy percre se tudtam eltenni a kis szürke készüléket!  Nincsen nem fogadott hívásom, sem újabb sms-em, de az idő egyre csak múlik. Hátra nézek a félbehagyott kis fára. A belőle áradó erős, magányos illat a félelemmel ölelkezve kúszik az orromba. Megremegek. Ujjam azonnal Baekhyun nevére siklik, és már nyomom is meg a zöld ikont.

A fülembe búgó mély csörgés most elnémít minden mást körülöttem. Szinte a számban érzem a kinti hideg, hó ízű dermedtséget. A szoba hőmérséklete is, mint ha sokkal inkább közelítene a kinti mínuszokhoz. Az ajkaimat rágom és járkálni kezdek fel-alá az ablak előtt. Semmi reakció.

Kisípol a készülék.

Másodszor és harmadszor is ugyan így tesz.

Felváltva nézek a kezemen lévő órára és a telefonomon lévő számokra. Minden egyes elmúló perc kétségbeesést üt belém. A hajamba túrok és öles léptekkel a konyha felé veszem az irányt. Nem bírok most a fenyőre nézni!

Még ott van Baekhyun piros bögréje a mosogatóban, és a pirítósütő sincs eltéve. Reggelente én hamarabb elmegyek dolgozni, így mindig Ő zárja a lakást. Még itt van a lénye, érzem Őt mindenhol a helységben. Késztetést érzek, hogy a kezembe vegyem a bögréjét és úgy dörzsöljem ujjaim között, mint Aladdin lámpását. Ha kívánhatnék, azt kérném, hogy most azonnal lépjen be az ajtón és utána szorosan magamhoz ölelhessem! Nem vágyom többre, csak rá!

A vacsora alapanyagai még a hűtőben vannak. A fa díszítése után szoktuk közösen kisütni a kacsát és összeállítani a salátát. Én a húst készítem el, míg Ő a zöldségeket. Olykor-olykor elkapom a derekánál fogva és kacagva vágjuk együtt apró csíkokra a paprikát. Nyaka olyan közel van ilyenkor a számhoz, hogy apró csókokkal hinhetném be, de nem szeretném, ha elvágná az ujjait. Ő leteszi a kést, és hátával a mellkasomnak dől. Kezemet a hasára kulcsolja és kimondja azt a szót, amitől a szívem mindig hatalmasat dobban. Mindig így van ez!

Megrázom a fejemet és elhessegetem a képet, ahogy a pultnak támaszkodva egymást csókoljuk. Már elmúlt nyolc óra és már régen a kacsát kéne a sütőbe csúsztatnom. Kinyitom a hűtőt és a döglött madár látványa most iszonyattal tölt el. Bevágom az ajtót és két kézzel a pultra támaszkodom. Még így becsukott szemekkel is látom, ahogy hajam a szemem elé hullik. Ujjaim ökölbe húzódnak.

Remegek.

Odakintről beszűrődnek a csilingelő karácsonyi dallamok. Az édes, kürtöskalács hangulatú zene most nem bizsergető izgalommal tölt el, hanem bosszúsággal. Nem akarom hallani. Addig nem, míg Baekhyun nincs itt mellettem!

A telefonom csörgése hasítja ketté a szoba feszült szövetét. Siettemben meg sem nézem ki hív, biztos vagyok benne, hogy Ő az.

- Végre! – még szinte meg sem nyomom a felvevő gombot, de a telefon már is a fülemnél van.

- Chanyeol! Minden rendben? – Chen hangja a csalódottság harangjátékával hasonlatos.

- Baekhyun még nem ért haza! – kedvtelenül rogyok le a hűvös csempére.

- Jajj Channy! Ugye tudod, hogy…

- Ne aggódj miattam. Ha nem gond most viszont leteszlek, bármikor hívhat! – hallom, ahogy barátom nagy levegőt vesz a vonal túlsó oldalán. - Boldog Karácsonyt Chen! – hadarom szapora lélegzetvételek között. Nem szeretném, ha elkezdené a szokásos vigasztaló monológját! Most valahogy nem tudnék vele mit kezdeni!

- Neked is. Vigy… – meg sem várom, mit szeretne még mondani, már nyomom is ki a készüléket.

Fejemet a konyhaszekrények vetem, de legszívesebben inkább a csap alá dugnám, hogy lehűtsem magamat. Kintről most sziréna baljóslatú hangja kúszik el hozzám, amitől megfagy a vér az ereimben.

Már a legrosszabbra gondolok!

Ebben az időszakban a balesetek száma dupla annyi, mint általában. Ha elveszítem Őt, abba belehalok én is! A szívem az övével együtt fog megállni, az biztos! Kezemet a mellkasomra szorítva bizonyosodom meg róla, hogy én bizony még élek, így neki se lehet semmi baja!

Megszólal a kapucsengő!

Összerezzenek!

Nagyokat lélegezve szedem össze minden erőmet és rohanok ajtót nyitni. Minden reményem ebben a pár másodpercben van.

- Boldog Karácsonyt szomszéd! – Kyungsoo és Kai állnak előttem egy doboz, még meleg mézeskaláccsal.

- Köszönöm! – mosolyogni próbálok, de nehezen görbül felfelé az ajkam.

- Baekhyun? A konyhában? – kérdezi Kyungsoo és a vállam felett beljebb les a lakásba.

- Hamarosan itthon lesz! Céges rendezvényen volt! – mondom, magamat is próbálva meggyőzni arról, hogy tényleg nemsokára láthatom. Nagyon vágyom látni végre az Ő arcát!

- Már itthon is van! – hallom meg a hangját, és ahogy a folyosó felé pillantok, alakja is feltűnik a lépcsőfordulóban.

Hangos csattanással vágódnak a sütemények a földre, ahogy elhajítva azokat, szaladok szerelmem elé. Úgy kapom a karjaimba, mint ha a levegőt szeretném kiszorítani belőle.

- Menjünk Soo, hagyjuk magukra a szerelmeseket.

-  Miért mi nem vagyunk azok?

Nem hallok már semmit, csak Baekhyun hangos szívdobbanásait összeolvadni a sajátommal. Magamba szívom jellegzetesen fűszeres illatát. Kuncog a mellkasomba, majd lassan eltol magától. Kezeit a hátamon kulcsolja össze. Ahogy szemébe nézek, mint ha folyékony csokoládéba mártózna a tekintetem.

- Ennyire hiányoztam?

- Nem tudni, hogy merre vagy, a legidegtépőbb dolog! Nem szeretek várni rád! Veled szeretek lenni! – kicsit közelebb vonom magamhoz.

- Na, gyere nagyfiú! Most már itt vagyok! – tenyerét az arcomra simítja. - Menjünk, mert a hülye közúti baleset miatt jól el vagyunk maradva. Fogadjunk a karácsonyfa se áll sehogy, ahogy a vacsora se.  – nevet, és kezeimnél fogva húz be magával a lakásba. Csak az után nyugszom meg, hogy megcsókolom!

Együtt díszítjük fel a fát! Piros és aranyszínű lesz, ahogy Ő kérte!