Írta: Bogi Berta
– Jun! Jun! – szólongatta a világos barna fiú a mellette fekvőt. Mikor semmire sem reagált, finoman böködni kezdte széles vállát, egészen közel kúszva barátjához. Nyüszítve bújt hozzá, mert tudta, Jun erre mindig reagál, ahogyan most is kinyitotta mokkabarna szemeit.
– Mi van? – morgott dühösen. Teljesen ki volt merülve, még a megrettent szemek sem tudták visszahozni kedves énjét. Sötét volt, a szobában sokan voltak és hangosan szuszogtak, úgyhogy igyekeztek halkan beszélni.
– Valami folyton csörög, és félek – kapaszkodott a karjába. Csak pár hónapja jöttek ide, egyikük sem tudott még folyékonyan koreaiul, így csak egymásra támaszkodhattak. Felkeltette volna a leadert is, talán ő megértőbben viszonyul hozzá, ám képtelen lett volna elmakogni mit is szeretne.
– Folyik a szemét a kukából. Tudod, gravitáció, ami a szemetes szélén van, azt húzza lefelé. Semmi komoly, aludj vissza! – fordult a másik oldalára. Minghao kitartóan nyaggatta, amíg barátja duzzogva bár, de felkelt és a szemetes mélyére nyomta az álmatlanságot okozó felesleges cuccokat. A kisebb hálásan mosolygott rá, nyakáig húzva a takarót.
Körülbelül tíz - tizenöt perc telt el, mire vissza tudott aludni, ellenben Jun pillanatok alatt már kényelmesen hortyogott. Ugyan a tejcsokibarna koronájú fiú forgolódott, fél órácskát képes volt aludni. Aztán megint felrázta az idősebbet, s amíg ébredezett, próbált valami értékelhető indokot találni.
– Félek – motyogta remegő hangján a takaróba. Jun hangosat sóhajtott, látványos drámai arckifejezéssel. Megsimogatta Minghao haját, felvéve kedves, türelmes arcát. Most nem szólt azért sem, ha közelebb húzódott, belekapaszkodva a pólójába.
– Felkapcsoljam a fényeket?
Helyeslő bólintást kapott. Ismét kikászálódott az ágyból, bedugva a konnektorba azt az egy sor karácsonyi égősort, amit felhelyeztek a szobába. Hirtelen zöld-pirosban úszott minden, a tagokból már nem csak fekete pacák látszódtak, hanem valamelyest az arcuk is. Ébren lévő barátja csillogó szemekkel, mosolyogva mered rá.
– Remélem, most már hagysz aludni. Néha nagyon gyerekes vagy, tudod? – nyomorgatta meg az arcát kedvesen. Képtelen volt haragudni Minghaora, édes őzike szemeivel úgy tudott nézni, hogy a legridegebb szívet is képes megolvasztani.
– Tudom – sütötte le pilláit, teljesen elvörösödve.
Már másodszorra merültek álomba az éjszaka folyamán. A magas fiú egészen elnyújtózkodott az ágyban, a másik pedig lusta mosollyal bújt hozzá. Erős vállára helyezte fejecskéjét, kezével a derekát ölelte át. Vékony testét körbefonták a védelmező karjai, hajába belehajolt párja. Puszit kapott a homlokára, hogy biztosan jól aludjon.
