Írta: Anonym

Jungkook szemszöge:

Sosem voltam önző. Mindig meghúztam magam a sarokban és hallgattam, míg a fejem felett döntöttek a helyettem. Sosem követeltem, sosem parancsoltam, csak tűrtem mindent néma csendben, mint a tökéletes gyermek, akit anyám akart.

Hallgattam, amikor a szüleim a mellettem lévő szobában veszekedtek, hallgattam, amikor eldöntötték, elválnak, hallgattam, amikor anyám diadalittasan közölte, mától csak őt látom, apámat soha többé. Hallgattam, mert nem volt más út. Akkor tíz évesen legalábbis ez tűnt az egyetlen megoldásnak.

Akkor sem szóltam, amikor az iskolában nap, mint nap aláztak porrá az osztálytársaim. Papírgalacsinnal dobáltak, eláztatták a táskámat, széttépték a füzeteimet, megütöttek, az iskola mögött rugdaltak, köpködtek, mert hagytam, mert én voltam az, aki sosem szólt, csak tűrt. Aki mindig egyedül volt.

De túléltem. Hazudnék ha azt mondanám nem fájt minden mocskos szó, minden ütés, minden aljas kacaj, de valami tartotta bennem a lelket. Miatta álltam ellen, miatta nem roppantam meg a tökéletesség látszatának súlya alatt. Mindent neki köszönhettem.

Mert én sosem voltam önző. Nem, soha, de akkor azt hittem talán most az egyszer mégis szabad.

Hoseok hyung gyerekkorom óta az egyetlen barátom volt. Már óvodásként is együtt homokoztunk a játszótéren, és bár ő három évvel idősebb volt, sosem hanyagolt el. Mindig mellettem volt, már majdnem olyan volt, mint egy báty, de valahogy mégsem. Ő volt a srác a szomszédból, a napsugár a magányos kölyök mellett. Semmi sem volt biztos az életemben, kivéve őt. Tudtam, ha kinézek az ablakomon, látni fogom őt az ablakban, ahogy hevesen integet nekem.

Életemben egyszer voltam önző, csupán egy alkalommal, és rá kellett jönnöm én nem érdemlek boldogságot, én nem tehetem azt, amit igazán akarok. Mert ha utat engedek a vágyaimnak, annak csak rossz vége lesz.

Épp nála voltunk, fent a szobájában videójátékoztunk. Én béna voltam, a kontrollert sem tudtam rendesen használni, csak össze-vissza nyomogattam a gombokat. Ő mégis hagyott nyerni, mert tudta, akkor mosolyogni fogok. Mindig ezt mondogatta nekem:

- Mosolyogj többet Jungkookie! Olyan aranyos vagy amikor boldog vagy – és utána megpaskolta a fejemet.

Hyung mindig mindent tudott. Olyan dolgokat is, amiket nem mondtam el neki. Nem beszéltem neki a szüleim válásáról, anyám új férjéről, aki gyűlölt engem, sosem mondtam el neki, hogy bántanak az iskolában, hogy mennyire magányos vagyok, de mégis ő mindig tudta.

Megérezte, vagy már annyira ismert, hogy a tekintetemből értett mindent, nem tudom. De egy nyitott könyv voltam előtte. Nem voltak titkaim, leszámítva egyet, de azt mélyen elzártam magamban.

Aztán egy nap kiszabadult.

Ő akkor kezdte az egyetemet, én még gimnazista voltam. Alig találkoztunk, szóval hetente egy-kétszer esténként meglátogattuk egymást, vagy csak az ablakon keresztül beszéltünk.

Aznap este nála voltunk. Ültünk a szobájában, ő majdnem elaludt, míg én a házifeladatomat írtam a földön.

- Hyung, hogy van ez az egyenlet? – nyújtottam felé a füzetemet.

Hirtelen felriadt. Elbóbiskolt.

- Melyik? – vette el ásítva.

- A második.

- Hm – mormogta. – Adj egy tollat!

Odadobtam neki egyet, majd gyorsan a szokásos csúnya kézírásával levéste a megoldást.

- Így – adta vissza. – Ez a megoldóképlet. Most helyettesítsd be.

- Köszi.

Míg én a matekkal szenvedtem ő, elaludt az ágyán. Egy tompa puffanást hallottam, ahogy eldőlt, majd nyöszörögve kényelmes pózba feküdt.

Amint befejeztem a házimat, szépen halkan elpakoltam minden cuccomat, aztán mellé sétáltam és betakartam. Kicsit mocorgott, morgott, majd ismét mély álomba zuhant. Én letérdeltem az ágya mellé, fejemet a matracra hajtottam, és ujjaival kezdtem játszani. Melegek voltak, mint mindig.

- Hyung, most nem hallasz – motyogtam magamnak. – Szóval elmondhatom, hogy mennyire fáj mindig mosolyogni látni téged. Fáj, mert örülök neked, boldognak kellene lennem, hogy te is az vagy, de nem megy. Ha nem miattam nevetsz, vagy ha nem rám mosolyog, az annyira fáj. Miért van ez hyung? Miért szeretlek ennyire? – aztán óvatosan megmozdultam, közelebb kúsztam hozzá, és egy apró puszit hintettem a szája szélére.

Aztán szembe találtam magam két ijedt szempárral, amikben keveredett az undor, a nem értéssel.

Rémülten ugrottam fel, felkaptam a táskámat és kirohantam a házból.

Nem jött utánam.

Aznap este a párkányon könyökölve vártam, hogy lássam, de a függönye el volt húzva, és nem láttam be hozzá.

Akkor értettem meg, miért nem szabad önzőnek lennem. A vágyaim olyasvalamik voltak, amik tönkretettek mindent, beleértve engem is. Talán ezért tanítottak csendre, mert védeni akartak, hogy a saját akaratom ne sértsen meg engem. Mert mindenki szabad akaratot és boldogságot érdemelt talán, kivéve engem.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Feküdtem az ágyban, figyeltem a függönyön átszűrődő utcai lámpa fényét, vártam, hogy a szomszédban is felvillanjon a lámpa fénye, de nem. A körülöttem lévő csend megőrjített, a gondolataim csak körülötte cikáztak.

Sajnáltam. Mélységesen sajnáltam, amit tettem, mert míg én az ő szemeiben a világegyetemet láttam, ő az enyéimben egy árva csillagot sem talált.

Majd minden eltűnni látszott. Az után nem beszéltünk. Néha még szemeink összetalálkoztak az ablaküvegen keresztül, de csak idegen tekintettel bámult rám, míg nekem a szívem szakadt meg. Tönkre tettem egy barátságot, elvesztettem azt, aki a mindent jelentette számomra egy óvatlan tett miatt.

És inkább elmenekültem. Eltusoltam a helyzetet azzal, hogy eltűntem. Anyám újra férjhez ment, és elköltöztünk. Maradhattam volna apámmal itt, de inkább mentem, csak minél távolabb legyek tőle. Nem számított, hogy azzal a férfival kellett élnem, aki gyűlölt engem, és a nővel, aki már nem is foglalkozott velem. Mindezt eltűrtem cserébe a felejtésért. Nem szóltam róla senkinek, csak szépen teljes csöndben eltűntem.

Sokat gondolkoztam, még évekkel az után is. Vajon keresett? Vajon gondolt rám? Sosem kaptam választ, talán nem is akartam, de akarva, akaratlanul visszagondoltam rá. És hiányzott. Hiányzott, hogy valaki hozzám szóljon, rám mosolyogjon, átöleljen, és azt mondja minden rendben lesz.

Az élet ment tovább. Az új gimnáziumban leérettségiztem, egyetemre mentem és lediplomáztam. Mintha csak minden meg lett volna írva a nagy könyvben, túl simán ment.  Az egyetem után a mostohaapám vállalatánál kaptam munkát, ott dolgoztam elég kiemelt pozícióban, ahhoz képest, hogy ki nem állhatott. Nyilván anyám keze volt a dologban.

És csak szaladtak az évek. Három éve dolgoztam már ott, hét éve, hogy elköltöztem a szülővárosomból. Akkor kaptam a hírt, hogy apám elhunyt. Anyámnak nem mondtam el, felesleges időpazarlás lett volna, nem érdekelte. Én viszont hazautaztam. A temetésére már nem érhettem oda, de a magam módján szerettem volna megemlékezni. Még ha nem is volt jó apa, valahol neki köszönhettem az életemet.

Amikor leszálltam a vonatról és körbenéztem az ismerős pályaudvaron, minden emlék visszaszállt. Hányszor koptattam a cipőmet itt, amikor iskolába mentem, vagy amikor hazafelé jöttem. Aztán kiléptem az utcára, a legforgalmasabbra, ahol nyüzsögtek a taxik, buszok, autók és a rengeteg ember.

Felszálltam az egyik buszra, még rémlett a menetrend és az útirány, vagy legalábbis bíztam benne, hogy nem sokat változott. A külváros felé vitt, sokat utaztam, fél-háromnegyed órát a zsúfolt járművön. Az ablak mellett ülve bámultam ahogy elsuhantunk az ismerősebbnél ismerősebb helyek mellett, az iskola, a kisbolt, a kedvenc gyorséttermem, a park és még sorolhatnám. Amikor láttam őket, mintha láttam volna a fiatalabb énemet is ott, azokon a helyeken.

A végállomás előtt két megállóval leszálltam. Onnan körülbelül öt percet sétáltam. A temető kapuja a régi kovácsoltvas volt, kicsit már rozsdásan és meggyötörten. Hangosan nyikordult fel, amikor kinyitottam és hangosan is csapódott be mögöttem. Elindultam a parcellák közt, bár azt sem tudtam, hol keressem.

Végül a lassú sétám célt ért. A temető túlsó végében találtam rá. Nem úgy nézett ki, mint egy friss sír, nem volt rajta koszorú, virág is csak egy szál, egy elhervadt fehér rózsa. A név még fényes volt, ahogy a szürke sírkő is. Egy csokrot tettem elé, majd két füstölőt gyújtottam meg rajta. Csendben imádkoztam előtte, tiszteletből, mert az apám volt.

Akkor gondoltam rá vissza, milyen kicsi voltam, mikor utoljára láttam. Talán fel sem ismertem volna már az utcán. De lehet, hogy ő sem emlékezett volna. Hét év telt el, mindenki változott. Én talán nem annyit. Csak magasabb lettem, de a lelkem ugyanaz maradt, semmi sem változott ott bennt.

Hoseok hyung is biztos megváltozott. Talán már családja van, és gyerekei. Mindig szerette a gyerekeket, biztos van már neki kettő, vagy akár három. És egy szép felesége is, aki valószínűleg a humorába és a jókedvébe szeretett bele. Az a nő biztos nagyon kedves, mert Hoseok csak az aranyos és kedves lányokat szerette. Nahát, milyen szép élete lehet.

Még mielőtt hazautaztam volna, volt egy megállóm. A házunkat anyám nem adta el, nekem szánta örökségnek. Bár én már külön éltem, mégsem költöztem vissza ide, de a kulcs nálam volt. A temetőtől sétáltam, nem többet tíz percnél.

A ház elé érve kicsit megtorpantam. Semmi sem változott. Talán csak a fű lett magasabb, de minden ugyanúgy volt. Ijesztő, hogyan megállt az idő, és minden a múltban ragadt. Egy gyors pillantást vetettem a szomszéd házra is. Azon látszott, hogy a lakók törődnek vele.

Beléptem a kiskapun, majd a verandán megint megtorpantam. Ismét elfogott az az érzés, amikor az iskolából rohantam haza szakadt göncökben, meg amikor utoljára láttam hyungot.

Aztán elfordítottam a kulcsot a zárban és átléptem a bejáratiajtó küszöbét. A ház régi, megszokott illata keveredett a porral. Odabent minden bútor fehér ponyvával volt lefedve, a kanapé, a szekrények, még az étkezőasztal is. A bejárat melletti gardróbszekrény előtt még ott árválkodott egy pár cipőm. Az iskolai cipőim voltak, azok a ronda barnák. Be akartam dobni őket a szekrénybe, de akkor szembe találtam magam a régi egyenruhámmal és anyám néhány ódivatú kabátjával is. Otthagytam mindent, ahogy volt és elindultam a lakásban.

A konyhából minden eltűnt, a nappaliban lévő polcon is csak két könyv és egy rusnya váza díszelgett. A többi holmit elvittük magunkkal. Anyám szobája is teljesen üres volt, ahogy a lenti fürdőszoba is.

Miután ott is körbenéztem az emelet felé vettem az irányt. A falépcső hangosan recsegett a lábaim alatt, azok a falapok évek óta csak az enyészetnek éltek. A korlát is imbolygott, az idő itt látszott meg igazán.

Fent az emeleten csak annyit láttam, hogy a szobám ajtaja nyitva áll. Nem emlékeztem, hogy hagytam, igazából semmi sem rémlett. Csak átléptem a küszöböt és oltári felfordulással találtam szembe magam. Az itt hagyott könyveim, füzeteim, magazinok mind a földön hevertek szétszórva, a bútortakaró ponyvák letépve a szekrényről, az ágymatracom kihúzva az ágykeretből félig a földön hevert.

Kigúvadt szemekkel torpantam meg az ajtóban. Mi a franc történt itt?

Hirtelen hangos dübörgést hallottam lentről. A zaj egyre hangosabb lett, közeledett felém, megütötte fülem a lépcső recsegése, a léptek zaja, majd egy lihegő alak állt meg közvetlenül mögöttem. Meg sem mertem fordulni.

- Ez nem lehet – szólalt meg mögöttem. Ezer közül is felismertem azt a hangot.

- Hyung? – fordultam meg.

Azt a látványt életemben sem fogom elfelejteni. Hyung ott állt mögöttem, kócos szerteálló hajjal, borostás arccal egy elnyűtt melegítő szettben. Szemei alatt hatalmas szürke foltok virítottak, szemei pedig vérvörösek voltak.

- Nem lehet – motyogta ismét, majd szemei megteltek könnyel. – Jungkookie, tényleg te vagy? – ragadta meg a vállaimat, és mélyen a szemembe nézett.

- Hyung mi történt veled? – szökött ki a számon.

Nem szólt, csak átölelt és a vállamra borulva kezdett halk zokogásba.

- Hova tűntél? Miért mentél el? Miért nem szóltál nekem? Tudod mennyire fájt? – nyögte halk szipogások közt.

- Sajnálom, így tűnt a legjobbnak. Nem bírtam volna ki, ha nap, mint nap látnom kell téged úgy, hogy nem szólunk egymáshoz. Hyung nagyon hiányoztál, de nem volt más választásom.

- Tönkre tettél. Magamra hagytál azután és magyarázatot se adtál. Hogy tehetted?

- Mit magyaráztam volna? – toltam el magamtól. – Hogy nem csak barátként szeretlek? Undorodtál nem igaz? Láttam a szemedben!

- Nem tudtam mit gondoljak! De időt sem adtál, hogy átgondoljam! És mire rájöttem, hogy mit is érzel pontosan, mennyire hiányoztál mellőlem, rég eltűntél! Kerestelek Jungkook! Mindenhol! Nem akartam feladni, és lassan már beleőrültem. Olyan magányos voltam nélküled, mintha kitépték volna a szívem.

- Hyung – tettem egy lépést hátra. – Hol rontottuk el?

- Nem tudom – guggolt le, majd nekidőlt az ajtófélfának és leült a küszöbre. – Nem tudom, de valahol nagyon elcsúsztunk. Nem lett volna szabad.

- Nagyon hiányoztál hyung – vallottam be.

- Te is nekem Jungkookie. Ezért kerestelek annyit. Megőrjített amikor nem találtalak.

- A mostohaapámhoz költöztünk, és már ott is dolgozok.

- Értem – erőltetett magára egy fájdalmas mosolyt. – Akkor már nincs miért visszajönnöd ide igaz?

- Nem tudom – fordultam az ablak felé. – Most, hogy újra láttalak, megint nehéz lesz elszakadni tőled. Már nem akarlak elengedni.

- Mi van az ottani életeddel?

- Egyedül élek és van egy munkám. Ennyi.

- Boldog vagy?

- Életemben egyszer voltam boldog, amíg veled lehettem.

- Feladnád értem az ottani életed?

Lassan megfordultam.

- Ha ezzel újra talpra állíthatlak, ha újra boldog lehetnék melletted, igen, gondolkodás nélkül.

- Akkor – lépett mögém, majd óvatosan hátulról átölelt. – Mi lenne, ha új lappal nyitnánk, egy új élet felé?