Írta: Imogen Baquet
Azt hittem, ez az este más lesz. Hogy lehet az, hogy eddig minden karácsonyom arra lett kárhoztatva, hogy az év legrosszabb napja legyen.
Sóhajtottam egyet, és egy pillanatra elméláztam egy kirakat előtt. Egy boldog ünnepi idillt hirdető plakáttal szemeztem hosszú percekig. Egy anya, egy apa és két gyerekük; egy fiú és egy kislány. Mind a kamerába mosolyognak, mindenki kezében gondosan becsomagolt dobozt tart. Hivalkodó az arany papír, de tökéletesen megy a háttérben terpeszkedő fenyőfa pirosához. Mindannyian karácsonyi mintás kötött pulóvert viselnek, a kép jobb oldalán a tömött tál mézeskalácsnak szinte érzem az illatát. Nem tudom, meddig állhattam a kép előtt, de annyi bizonyos, hogy amikor eljöttem otthonról, egyáltalán nem fáztam, most viszont égnek áll minden babahaj a tarkómon a jeges széltől. Nem is várhattam, hogy a sebtében felkapott fekete szövetkabát majd megvéd a téli hidegben... Pontosan tudom, hogy inkább kiegészítőként funkcionál, mintsem megvédene egy esetleges tüdőgyulladástól. Nem is kéne itt lennem. Ha nem lenne az a fene nagy önbizalmam, meg a folytonos kényszer, hogy beszéljek, most nem lennék itt. Éppenséggel a tévében kellene bámulnunk Kevin kalandjait, ahogy azt mindenki más is teszi karácsonykor. Talán a reklámok alatt kisurrannék egy újabb pohár tojáslikőrért magunknak a konyhába. Olyan régóta töltöttem egyedül a karácsonyokat, hogy azt sem tudtam, hogy kellene most viselkednem. Mivel nem volt tapasztalatom a vendéglátásban, főleg nem karácsonykor, csak igyekeztem minden klisét felhalmozni, hogy elnyomjam a gyermekded próbálkozásaimat egy kellemes szenteste eltöltésében.
Hogy is várhattam, hogy megérti? Hiszen azt sem hitte el, hogy éppen őt választom. Mintha ez legalábbis valami igazán fontos dolog lenne. Tetszett, hát megszereztem magamnak. Meg akartam ismerni, hát fogtam magam, és a közelébe férkőztem. Valami elemi erővel húzott maga felé, minden porcikája értem kiáltott. Pontosan emlékszem a napra, mikor először találkoztam vele. Sötétkék farmer volt rajta, egy szürke póló és tweed zakó. A fehér zokni és a mokaszin kiverte a biztosítékot nálam, de amikor rám nézett, hirtelen minden üres lett körülöttünk. Már az sem érdekelt volna, ha bohóc jelmezben látom. Csak mi ketten léteztünk, egy láthatatlan fonal örökre összekötött bennünket. Legalábbis ezt éreztem abban a szent pillanatban, amikor fekete íriszei az enyémbe fúródtak. Semmiféle fizikai reakcióra nem voltam képes. Ha egy nagyobb szél elkapott volna, oldalra esek, mint egy krumpliszsák.
Most mégis elveszítettem. Kényszerítettem magam, hogy ellépjek a kirakattól. Meg kell találnom. Még nem járhat messze. Azt sem hagyhatom, hogy nekivágjon a hazaútnak, hiszen a város másik felében lakik. Taxit nem tud fogni, mert minden cucca ottmaradt a lakásomon. Se iratok, de még a telefonja sincs nála, amit egyébként órákig tud nyomkodni anélkül, hogy másra figyelne, amivel általában az őrületbe is kerget. Most mégis mindent megadnék, hogy inkább a fotelemben gobbasszon és játsszon, minthogy bolyong az utcán. Ráadásul miattam.
Fél éve ismerem. Úgy értem; személyesen. Az elmúlt hat hónap maga volt a mennyország, így bátorkodtam feltételezni, hogy ha felteszem neki a kérdést, amire legrosszabb esetben is igennel kellene válaszolnia, boldogan borul a nyakamba, sírunk, aztán szeretkezünk hajnalig. Mindezt persze karácsony napján, amikor az ember amúgy is sokkal érzelmesebb, mert átjárja a puncs és az ünnep szelleme. Ehelyett üveges szemekkel bámult rám, mikor elé térdeltem. Mivel úgy gondoltam, hogy a nap már önmagában is elég ünnepélyes, csak fogtam magam, és megtettem. Igen helyett meg kaptam egy jobbkanyart, amivel kirombolt a lakásból. Velem ellentétben rajta nincs se kabát, se cipő. Egyedül bolyong, és azt kérdezgeti magától, hogy hogy lehet, hogy leállt egy ilyen címeres ökörrel, mint én; aki fél év után azt várja tőle, hogy vele töltse az egész életét.
Mire az első hideg pelyheket éreztem a fedetlen bőrömön, már egy padon ültem a közeli parkban. Olyan képek cikáztak az agyamban, hogy valahol kihűlve fekszik, vagy éppen még meleg, de az út szélén hagyták, a lépe meg éppen Északra tart egy poros furgon hátsóülésén, lopott és rosszul fertőtlenített hűtőtáskábam. Engedtem a sós könnyeknek, hiszen már tehetetlen voltam. Volt még egy harmadik kép, ami szerint csak egy sarkon bújkált a lakasomtól nem messze, és figyelte, mikor kerülöm el, hogy ő vissza rohanhasson a cuccaiért, hogy aztán végleg kilépjen az életemből. Összeszorítottam a szemeimet, úgy csúsztam hátra a padon, fejemet a hideg fém támlának támasztottam. Nem érdekelt semmi. Ha itt fagyok meg, legalább tudni fogom, hogy azért teszem, mert egy mocskos buzi vagyok, aki senkinek nem kell. Görcsösen szorítottam a kis fekete bársonydobozt, benne a két fehér arany gyűrűvel, amiket első dolgom lesz holnap visszavinni az üzletbe. Talán kinevetnek majd, hogy visszaviszik, de ez az élet rendje. Ha valami nem működik, akkor azt nem kell erőltetni.
Hideg ujjak húzták ki a kezem a zsebemből. Azonnal felismertem a bársonyos bőrt, a hideg, kecses ujjakat. Egy kukkot sem szólt, csak felpattintotta a doboz tetejét, és letérdelt előttem. Sokkal romantikusabb volt az ő verziója, de abban a pillanatban teljesen hidegen hagyott. Itt volt, és rám nézett. Nekem ennyi elég is volt. Nem szólt egy szót se, csak csendesen felhúzta a nagyobbik gyűrűt az ujjamra, aztán kezembe nyomta a másikat, hogy én is hasonlóképpen járjak el. Visszacsúsztatta a dobozt a zsebembe, aztán mellém ült. Fejét a vállamra hajtotta, én kezem a combjára simítottam. Nem volt szükség sem szavakra, sem hevesebb érzelmekre. Ez nyugalom volt, béke. Áldott ima az előttünk lévő úthoz.
