Írta: Redy Blood

Egy szőke srác kissé hanyag mozdulatokkal levetette magát az egyik padra. Karjait felhelyezte a támlára, és a szájában lévő nyalóka mozgatásával szórakoztatta magát. A pláza központjában lévő karácsonyfa égőinek számolgatásával teljesen lekötötte a figyelmét, így a körülötte kuncogó lányokra rá sem hederített, nem mintha bármiféle esélyük lett volna arra, hogy alapvetően akár egy pillantással is méltassa őket.

A kifejezetten szép arcú Hyojong nem éppen a jó modoráról volt híres. Soha nem engedte előre a hölgyeket, nem követte az etikettet, nem volt udvarias és utált hajlongani, így tehát az emberek általában nagyképűnek és önteltnek bélyegezték, pedig erről szó sem volt, csupán semmit sem csinált úgy, hogy nem volt hozzá kedve. Időpazarlásnak érezte a formai dolgokat.

Tehát a pláza karácsonyi fényei közt Hyojong keresztbe tett lábakkal ült, és modell mivoltához híven túlragyogta az égőket. Nem keltett a szokásosnál nagyobb feltűnést, így nem is mozdult a helyéről egészen addig, amíg egy bátor lány meg nem bökte a vállát.

Egyik szemöldökét érdekes mozdulattal karöltve felhúzta, majd morcosan pillantott a lányra – ez természetes volt, hiszen már a százhetvenkettediknél járt, és nem igazán fájt az ínyére, hogy abbahagyja a tevékenységet.

– E-E-Dawn? – dadogta a lány, mire remegő kezekkel feltartotta a telefonját. A srác egy fintort eresztett meg és már majdnem elküldte a rajongót, mire a lány vállán egy kéz jelent meg. A tulajdonosa egy szelíd mosolyt engedett meg a hölgy felé.

Heotaek a világ legfigyelmesebb idoljai közé tartozott. Mindig betartotta a szabályokat, az életét képtelen lett volna ezek nélkül elképzelni. Ritkán lehetett kihozni a sodrából, ritkán vágott olyan fejet, mint amilyet az előtte heverő srác festett az arcára – sőt, szerinte fizikailag lehetetlen volt ilyen grimaszt képezni az arcizmokkal, mégis Hyojong ebben verhetetlennek bizonyult.

– Nem haragszol meg, ha most elrabolnám? – biccentett a srác felé.

A lány elkeseredetten megrázta a fejét, nyilván zavarta, de ezt nem adta volna a tudomására.

– Ő nem igazán rajong a képekért, de velem csinálhatsz, ha szeretnél – mosolyodott el bátorítóan, mire a lány hálásan meghajolt és mellé lépett. A selfie gyorsan elkészült a csajszi, pedig boldogan tovább állt a tíz méterrel arrébb található kis csoporthoz, ahol félhangosan, sikításokkal tömve elmesélte a barátnőinek a történteket. Heotaek elégedetten pillantott felé, valamiért ilyenkor mindig ő érzett hálát a szívében.

– Borzalmasan furcsa vagy – döntötte hátra a fejét a szőke. Heotaek csak megrántotta a vállát.

– Sokat vártál?

– Nem. Viszont menjünk innen, idegesít, hogy nem tudom hol tartottam – állt fel durcásan a helyéről.

– Miben? – követte értetlen tekintettel az előtt elsétáló Hyojong alakját.

– A számolásban – válaszolta hanyagul, de nem állt meg, hogy bevárja a másikat, így míg Heotaek fel nem eszmélt egyre távolabb került tőle. Látszódott, hogy tényleg zavarja az égő ügy.

A pláza ajtaján már együtt léptek ki. Az ünnepekkor ritkán vették őket észre a nagy forgatagban, még akkor is, ha mindketten feltűnő nagy eleganciával öltözködtek. A szőke a sötétebb színeket preferálta, míg Heotaek a vöröset és a barnát vegyítette tökéletes finomsággal.

Hyojong megigazította a fekete ingjének gallérját, majd lassan elkezdte begombolni az addig nyitott szövetkabátját. Fejére felhelyezte a kalapját és a mellette levő sráca pillantott.

– Jól nézel ki – erősítette meg, mire csak biccentett és megvakarta a tarkóját. Hiába tudta, hogy az idősebb ezt fogja válaszolni, mindig jól esett neki.

– És most hova? – kérdezte három perc sétálás után.

– Karácsony lesz holnap – jelentette be ünnepélyesen a nyilvánvaló tényt. – Gondoltam elmehetnénk valahova.

A szőke húzta a száját.

– Nem akarok sehova se menni.

– Akkor mi a terv? – torpant meg a vörös, mire E’Dawn széttárta a kezeit. – Itthon vannak a szüleid?

– Hui, ezt még te sem gondolhattad komolyan. Ők soha sincsenek itthon – forgatta meg a szemeit. – Családoddal ünnepelsz?

A magasabb bólintott.

– Te is jöhetsz, ha szeretnél.

Megrázta fejét. Nem meghívatni akarta magát, még ha az így is tűnt, bár szívesen töltötte volna az elkövetkezendő napokat a másik fiú társaságában, nem tervezett berontani a családi idillbe, még ha nem is tudta, hogy az milyen.

– Még meggondolhatod magad, addig még van egy teljes nap – húzta végig mutatóujját szelíden Heotaek, a fiú kabátján egészen a tenyeréig. Az egész mozdulatból a kedvesség és a szeretet sugárzott, amihez a másik nem volt szokva, így egy furcsa arckifejezéssel ellökte a közelítő kezeket.

– Ezt ne csináld – grimaszolt és elindult.

– Most hova mész? – nevetett Hui. Számított a fiú reakciójára.

– Hozzád – felelte kissé megsértődve.

Az utat az általános bizarrság kíséretében tették meg. Hozzá voltak szokva az ilyen tíz méteres távolsághoz, még akkor is, ha az emberek furcsán nézték őket, mikor beszélgetni kezdtek a maguk csinált körülmények között.

Heotaek imádta, ha Hyojonggal lehetett, hiszen a vele eltöltött idő teljesen máshogy telt. Mintha a fiú egy pillanat alatt képes lett volna természetéből adódóan a fejetetejére állítani a világot, a csábítással, pedig nem tudott és nem is akart ellenállni.

Mikor beérte a lakása ajtajánál Hyojong nem nézett rá, de huncut mosoly ült az arcán. Valamire nagyon számított, azonban Hui, egyenlőre nem tervezett semmit sem adni neki ebből, így az ő fejére is felkerült egy vigyor, noha más okokból kifolyólag.

Hyojong egyből belépett a lakásba, amint kinyitotta a másik az ajtót. Ledobta magáról a cipőt, kabátot és a hűtő felé igyekezett. Mire Heotaek beért a helyiségben, már egy tányérral a kezében evett valamit, minden bizonnyal a tegnapi maradékból.

Megrázta a fejét és ott hagyta a barátját. Bement a szobájába és az asztalán lévő csomagra pillantott. Mire a tányérral a kezében egyből be is lépett utána E’Dawn, amire a legkevésbé sem számított.

– A’ mi? – bökött állával a doboz felé nem törődve barátja zavarával.

– A tied.

Kérdőn felvonta a szemöldökét, mint a legnagyobb komikusok, és óvatos lépetekkel kezdett a doboz felé araszolni, de úgy, hogy egy pillanatra sem vette le a szemét a másik srácról.

– Miért? – kérdezte immár normálisan, lenyelve a falatot.

– Miért ne? – vonta meg a vállát.

– Ugye tudod, hogy én nem adok neked semmit?

– Persze – röhögte el magát.

– Akkor jó – fordult a doboz felé. Lehelyezte mellé a levest és kibontotta. A baseballütőt a kezében fogva valamilyen furcsa érzelem futott ét Hyojong testén. – Nem mondom, hogy nem kellett volna, mert de…

Furcsán össze volt zavarodva. Összesen egyszer mondta Huinak, hogy szeretne elkezdeni baseballozni, és a srác pár hónappal később is emlékezett rá. Az érzelemtől kipirosodott, amit ritkán szokott. Visszahelyezte a dobozba a tárgyat, és Heotaekre sandított, majd a nyakába ugrott. Arcát a másik mellkasának nyomta, majd mikor érezte, hogy Hui kezei a hátára vándorolnak vörösebb lett, mint valaha volt.

Óvatosan ölelte át Hyojongot, mert nem tudta mi lesz a másik következő lépése. Úgy kapaszkodott belé, mint kisgyerek az anyjába. Majd mikor végre ránézett, nem bírta megállni, hogy ne csókolja meg. Apró szájra puszinak indult, de végül valahogy a szenvedélyesebb fajtánál kötöttek ki. Az egyik pillanatban Hyojong hideg kezei a pólója alá vándoroltak, a másikban az övé kutatták E’Dawn övét.

A csókok csókok után jöttek…

Aztán kettő között Hyojong halkan Heotaek fülébe súgta:

– Százhetvenkettő. Ott tartottam.

Hui elnevette magát és gyengéden végigsimított a fiú arcán.

– Én eddig harmincnégynél tartok – utalt a csókok számára.

– Akkor meg van a cél – mosolyodott el huncutul a szőke és magához húzta a másikat, de még mielőtt bármit is tett volna hozzátette: – Ez az én ajándékom. Százhetvenkét csók.