Írta: Adamik Beáta

Mark Tuan

Sokszor álmodoztam róla, hogy vajon milyen is a tökéletes karácsony. Kis fiú koromban úgy gondoltam, hogy akkor lehet a legszebb az ünnep, ha a családdal együtt tölthettem, és persze a rengeteg ajándék, amit mindenkitől kaptam. Az ínycsiklandozó ételek, a csodás karácsonyfa, a csillogó fények. És persze a szeretet, ami körülvesz minket, ezeken a perceken.
A teenager korom elején, mikor már elkezdtem a középiskolát, úgy gondoltam, hogy a legjobb karácsony olyan lehet hol egy hétvégi kis nyaralóba töltjük a barátokkal, eszünk iszunk es mindenféle történetet mesélünk egymásnak. Ahol az ajándékot felváltják az együtt töltött idő.
 Aztán igy kis felnőttként, mikor még az iskolapadban ültem, de már közel volt a vég, és már esztendőim is a felnőti lét határait súrolta, akkor nem szeretem a karácsonyt. Nem értettem meg a lényeget. Egy ünnep a szeretetről, aminek a fő része, hogy felesleges dolgokat vásárolj túlzott áron. Elvesztettem a karácsony szépségét, nem gondoltam úgy, hogy szükségem lenne egy ünnepre, hogy kinyilvánítsam a szeretettemet. Hiszen nem csak akkor élt bennem ez a szeretet. Ilyenkor tettem fel magamnak a kérdést, de akkor mért szeretett ünnepének hívják?
Ez volt régen most, hogy már a húszas éveim közepe felé sétálok, már kicsit felnőttesebben gondolkodok. Már megértettem az ünnepet, és annak szokásait. Elfogadtam bár nem mindig értettem egyet mindennel. De sikerült túl tennem magam a fiatalkori eltúlzott gondolataimon. Most már szívesen töltöm el a családdal az ünnepet. Bár amióta dolgozok nem is igazán tudtam otthon lenni. De idén minden más lesz. Végre pont lesz időm haza látogatni a szüleimhez és az én drága testvéreimhez.
- Persze, csak is így lesz- motyogom magamnak és hajítom arrébb a füzetem- Nem is te lennél az Mark Tuan ha tényleg valóra válna- Sóhajtok fel miközben hátra vetem a fejemet a kanapé támlájához, és kezdem el a plafon tanulmányozását. Alig két napunk van még a karácsonyig, és mi még mindig a számaink promócióit csináljuk. Most is egy fotózáson vagyunk. És éppenséggel várom a soromat, ami már lassan következik. Én lettem ma az utolsó így már csak én vagyok bent az öltözőbe a többiek már rég kint vannak és dolgoznak, én még itt logatom a lábam a kanapén ülve, és fantáziálgatok a régi időkről. Emlékszem egyszer azt mondta nekem valaki, hogy becsüljem meg, ami adatik nekem, mert csak azután fogom megérteni a fontoságát miután már elvesztettem. És most így belegondolva teljesen igaza volt, most, hogy már nem tudok otthon lenni, érzem át igazán, hogy mennyire is hiányoznak azok az évek, amikor még a régi házunkba töltöttem el az ünnepet. Idén se lesz időm haza repülni. Ma befejezzük munkát, de december 27-től újra indul a munka. Így hát időm se lenne menni. Már jó ideje tudtam, hogy ez a helyzet állt elő és pár napja már a szüleim is tudnak róla. Rossz érzés volt ilyen hírrel szolgálni nekik, de nem tehetem mást, a munkám megkövetelte ezt tőlem.
- Mark! Te jössz gyere! -  Vágódót ki az öltöző ajtaja és nézet le rám a manager komoly arckifejezéssel. Látszott rajta, hogy őt is megviselte ez a téli hajrá, és legszívesebben ő is már otthon pihenne. De hát nekünk nem ez a sors jutott.
- Megyek már Hyung. – Felálltam a kanapéról, és bementem a stúdióba. Illedelmesen üdvőzöltem a fotóst és már kezdetét is vehete a munka, ami mit ne mondjak egész egyszerűen zajlott. Felvenni pár pózt miközben a riporter az egyik széken ülve figyeli minden megmozdulásod, és gondolkozik rajta, hogy vajon milyen kérdéseket tegyen fel neked. Meg szoktam már ezt a közeget így nem is nagyon figyeltem a vizslató szemekre amig oda nem jutott az idő, hogy a mellette lévő széken én magam is ott üljek és készségesen válaszoljak a feltett kérdésekre. Voltak egyszerűbb kérdések az új számmal kapcsolatban, de az ünnepekről is érdeklődtek, ami nekem egy kicsit a mai napon kényes téma, de túl teszek a rossz érzéseken és mosolyogva közlöm a terveimet.

Hát a mai napon csak úgy repül az idő. Szinte észre se vettem, hogy a fejem felett sötétség van miközben sétálok haza fele az ügynökségről. Ahogy sétálok egyre csak a Szöuli utcákat bámulom, amit este lévén is még mindig mozgalmasak és tele vannak élettel. Mindenki boldogan valakivel az oldalán sétálgat és nézelődik, és mindenkit át itatt a karácsnyi hangulat, amitől a gombóc csak úgy nő a torkomba. A maszkom alatt egy hatalmas sóhajtás haddja el a testemet És válik egyé a kinti vidámság hangjával. Miközben mélabúsnál mélabúsabb gondolatok járnak a fejembe egyre közelebb érek a megbeszélt találkozóhelyre. Még a fotózás előtt voltunk amikor megjött az sms. Így hát ezért sétálgatok én sötétedés után a város eme részén, ahol tömve van emberekkel. A karácsonyi vásár is a közelbe van és ezért vannak ezen az utcán ennyien. Ahogy haladok az emberek között egyre inkább a saját gondolataimba merülök, ezért nem is veszem észre, hogy valaki már egy ideje sétál mellettem, és már a kabátom ujját hozogatja. Mikor már tényleg semmit se reagálok arra leszek figyelmes, hogy teljesen a nyakamba csimpaszkodik, amire már felfigyelek. Ekkor láttam meg, hogy ki is támadott meg az utca kellős közepén.
- El! – Nézek rá vidáman, amikor rájövök ki csimpaszkodik belém. Bocsi, elkalandoztam- mosolygok rá és gyorsan magamhoz ölelem.
-Nahát Márk, sose gondoltam volna, hogy ilyen nehezen veszel észre- vigyorodik rám mikor már elengedtem és vidáman nézz szét- Ugye nem baj, hogy kirágattalak ide?
- Dehogy baj, úgyis kellett egy kis kikapcsolódás- fogom meg a kezét és megyünk beljebb a vásárba. Miközben ott nézelődtünk mindenféléről beszélgettünk, megbeszéltük, hogy akkor az ünnepek alatt, hogyan legyen, ki hogyan ér rá és hogy mikor jöjjön át hozzám.
-Mit szólnál hozzá, ha holnap reggel? -teszem fel a kérdést mikor megálltunk egy bódénál, hogy igyunk valamit. – Én ma dolgoztam utoljára az ünnepig és te amúgy is haza mész az ünnepekre, így neked is lesz időd még bepakolni. – ajánlom fel neki.
- Hmm, rendben akkor holnap átmegyek, és akkor előkészítjük a dolgokat- mosolyog fel rám csillogó szemekkel, amiktől csak még jobban élvezem a vele töltött időmet. Még párszor körbe jártuk a helyet mielőtt elindultunk volna El házához.
Pár utcával lakik tőlem messzebb ezért nem jelent semmi gondot, hogy haza kisérem, Végig beszéltük az utat, mivel nem rég ért haza egy turnéról, ezért most tudtunk először találkozni a hónapban. De ez így volt rendjén, mindkettőnknek megvolt a saját élete, amit szívvel lélekkel csinálunk ezért nem is mindig van időnk egymásra, de amikor van akkor remekül kijövünk egymással. Ritkán találkozunk, de szinte minden nap beszélünk valamilyen formába. Már lassan egy éve, hogy ismerem, és fél éve, hogy barátságnál több van köztünk. Bár nem sok minden változott azóta, ugyan azok az emberek vagyunk, mint előtte, és ez így van jól.
- Köszönöm, hogy eljöttél velem- mosolyog rám mikor megálltunk a ház kapujában. Én csak egy halvány mosollyal hajolok oda hozzá és egy csókot lehelek az ajkaira.
- Ugyan szívesen tettem- vigyorgok rá és megsimítom a haját, ahol kilóg a sapka alól. – És amúgy is te segítettél nekem és nem fordítva- pörkölöm meg a homlokát.
- Nya! - rivall rám én meg nevetve hátrálok, miközben ő nagyon is azon van, hogy visszaadja a sérelmet. - Még mindig bánt, hogy nem tudsz haza menni igaz? - nézz el végül mellettem szomorúan. Csak bátorítóan megszorítom a kezét miközben az allánál megfogva fordítom magam felé a fejét- És azt se hagyod, hogy itthon maradjak veled. - mondja lemondó sóhajjal, minek hatására az arcomra egy mosoly terül szét és csak közel hajolva hozzá súgom a fülébe.
- Épp eleget segítettél nekem, és nem szeretném, hogy a szüleid nélkül kelljen ünnepelned- ölelem magamhoz, és ezek után egy gyors puszi után búcsút intek neki és indulok el a saját lakásomhoz.
Az út nem túl hosszú, de így is sétáltam egy félórát, amig kiérek a környékről és a kertesházak helyét át vették a tömbházak sokasága, az egyik ilyen háznál, már nekem is fel kellett eszmélnem a mélázásomból, és figyelnem, hogy jó kódot írjak be a kapunál, hogy a saját lakásomba érhessek. A lifttel hamar felérek a 4. emeletre és kereshetem elő a kulcsomat mert persze azt csak akkor nem találja az ember, ha éppen azt keresi. De a harmadik zsebem átkutatása után meg is van. Így bejuthatok a lakásomba, amibe szokás szerint rend honol. Ugyan hogyan tudnék rendetlen lenni, ha jóformán itthon se vagyok? Ilyen csekélységeken gondolkozok, miközben a kabátot és a cipőmet hámozom le magamról.
Beérve a szobámba fáradtan zuhanok az ágyamba, és szinte rögtön elszundítok, ami nem is csoda hiszen két napig alig aludtam a sok rendezvényünk miatt, amin a srácokkal voltunk, de végre van egy kis szabad időnk, amit mindenki pihenéssel tölt. körül belül fél órát felküldhetem a plafont bámulva mikor legalább annyi erőt össze tudtam gyűjteni, hogy elmenjek a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzak, és átöltözzek, hogy utána végre újra nyugalomra terhesek.

Másnap reggel a csengő hangjára ébredtem, ami az előszobában szólt. Kínszenvedéssel felkeltem és szinte sokkot kaptam a padló hidegétől, de azért még így komásan is sikerült kivánszorognom az előszobából és vettem fel a kapucsengőt.
- Igen? – szólok bele még álmos hangon, és várom a választ miközben próbálok nem felébredni.
- Én vagyok- hallok meg egy vidám hangot, ami az időt nézve túl vidám is. Szó nélkül nyomom meg a kapunyitó gombot, hogy feljöhessen, miközben én már a kanapé felé tartok, hogy ott dőlhessek el. Szinte pillanatok kérdése és már meg is jelenik a lakásban és vidáman fecsegni kezd, amiből szinte semmit se fogok fel.
- Márk- áll meg felettem miközben engem szólongat – Még csak most keltél fel? Hiszen már 10 óra. – nézz rám furán majd szorgalmazza, hogy felüljek, amit mégis teszek és utána egy pohár kávét nyom a kezembe, amit szívesen fogadok, és hálám jeléül egy puszit nyomok az arcára. – Na felébredsz reggelizhetünk, és utána hozzá is foghatunk, hogy feldíszítsük a házat. - vigyorog rám. Én csak furcsa tekintettel mérlegelem és felhúzom a szemöldököm egy fajta minek? kérdést formálva ezzel. - Hogy ne legyél az ünnepek alatt ilyen zsörtölődő- Fordít nekem hátat és megy be a konyhába és valamit pakol.
Miután egy kicsit sikerül felébrednem beindulok a szobámba, hogy felvegyek valami itthoni göncöt, ami végül egy melegítő és valami póló lesz. Mire kiérek a konyhába ott is van a kedvenc péksütim és El is ott ül az asztalnál egy szendvicset majszolva miközben nagyba ír valakinek. Oda megyek hozzá és egy puszit nyomok a fejére és leülök az asztalhoz, hogy én is reggelizzek.
- Te, hogy vagy képes ilyen korán ilyen életvidám lenni nézek rá kíváncsian miközben egy falatot veszek a számba.
- Hát én mindig ilyen vagyok vigyorog rám és rakja el a telefonját- Te is az lennél, ha egy kicsit is elfelejtenéd a gondjaidat- Bólintva adok igazat neki, és utána szó nélkül fejezük be a kajálást. Szinte ezzel egy időbe csörren meg a telefonom, amit kint hagytam az előszobában, gyors kimentem érte, és vettem is fel anyukámnak a telefont. Rövid ideig beszéltünk. Igazából csak megkérdezte hogy hogy vagyok, és arról beszéltünk, hogy mennyire sajnálja, hogy nem tudok haza menni. Ettől csak még rosszabb lesz, de azért anya előtt ezt nem mutattam így végig boldogan meséltem neki, amiről tudni szeretett volna.
Miután letettem vissza mentem a konyhába, ahol már rend fogadott, de El sehol se volt. A szobám felől hallottam hangokat ezért oda mentem és láttam, hogy éppen a ruháimat szedi össze a földről. Mikor észrevette, hogy ott vagyok csak morcosan nézett fel rám. – Hogy tudsz ilyen piszokban élni? – kérdezte, de nem is vált választ mert szinte rögtön ment is a fürdőhöz, ahol, mint hallottam a mosógépet indította be. Majd mikor visszajött a porszívó csövét adta a kezembe, amitől egy lemondó sóhajt eresztek ki magamból majd csinálom a dolgomat mielőtt felébred benne a valódi sárkány.
Az egész délelőttös takarítás után jöhetett a tipikus karácsonyi dalok hallgatása és a fa díszítés, ami már vagy két napja a sarokban áll. De ez a folyamat már kicsit élvezetesebben sikeredett, mint az előtte lévő. Nagyon sokat nevettünk ahogy díszitettünk. Magunkra aggattuk a díszeket, vagy egymásra, kölcsönösen szivattuk a másikat, de legalább közben csak a nevetés hangja hallatszódott.
Mire ezzel is végeztünk az idő késő délután fele járhatott ezért rendeltünk pizzát, és kerestünk valami filmet, amit majd megnézünk. Egy klasszikus karácsonyi mesét néztünk meg, amit szerintem kis korom óta nem is láttam. Miután a pizza is megjött azt is elpusztítottuk és lassan ideje volt, hogy El haza menjen hiszen ő holnap már indul haza. Mire elérkezett ez az idő már szinte semmi se maradt bennem abból a vidámságból, ami előtte volt, de úgy tettem mintha örülnék neki, hogy elmegy. Hogy legalább ő élvezze az ünnepeket.
- Én mondtam, hogy maradok veled- nézett rám aggódva mikor meglátta, hogy hogyan változott meg a hangulatom.
- De nem akartam, hogy ne legyél a szüleiddel, te se látod őket sűrűbben, mint én- mosolygok rá és simítok meg az arcát – Én rendben leszek- biztattam és egy csókot nyomok az ajkára.
- Rendben, de majd holnap felhívlak mielőtt felszállok a gépre. – öleli át a nyakamat. egy utolsó csókot adok neki mielőtt elindul.
És hát igazából ennyi volt a karácsonyi hangulatnak, a fa még mindig ott áll a sarokban, de nincs senki, aki csodálná. Én is visszamegyek a szobámba és filmekkel és a közösségi médiákkal próbálom elvonni a figyelmem arról, hogy milyen magányos is vagyok. Igazából tök jól fel tudom találni magam. És remekül elterelem a figyelmem erről. Az este vagy három filmet megnéztem, és nézegettem is a rajongók üzeneteit a közösségin. Szóval tényleg remekül meg vagyok. A másnapi programot is kitaláltam, ami újabb filmnézés lesz és valami játékkal fogok játszani, amit még ki kell találni, hogy melyik is legyen. 
Másnap meg is valósítottam az elképzelésimet. A délelőttöm játékokkal töltöttem, míg utána megnéztem pár filmet és igazából a vége fele már nagyon kezdtem unni magamat. Úgy csinálva mintha nem lenne semmi bajom sokkal nehezebb, mint gondoltam, főleg, ha nincs semmi dolgod. Így hát a nappaliban fetrengek a kanapén és várom az isteni csodát, hogy hátha történik valami. És mit nem ad isten a telefonom megcsörren. Gyors fel is veszem az asztalról és fogadom a hívást.
- Szia! Na mennyire und szét már az agyad? - Hangzik el egy vidám hang a vonal másik végén.
- Már eléggé. Nemsokára szállsz fel a gépre? – kérdem tőle miközben az órára nézek, már délután három óra. itt a szenteste.
- Ühüm. - hümmög nekem, majd hirtelen beleszól a semmiből- Figyelj most le kell tennem. Szeretlek Szia. – Megszólalni se volt időm, és már le is vágta a telefont.
 Üres tér következett ez után. Nem tudtam semmi másra gondolni, hogy most komolyan egészeste itt fogok ülni a sötét házba és sajnálom magam. Hajj, ilyen karácsonyom se volt még, gondolkodok magamba miközben elfekszek az ülő alkalmatoságon. Igen tavaly is dolgoztunk a srácokkal, de akkor még a dormba karácsonyozottunk úgy heten ahogy voltunk. Akkor nem tűnt ez olyan szomorúnak, mint most. Vajon most kapom vissza azt, hogy eddig rossz véleményem volt erről az ünnepről, hmm talán még az is megeshet. Már egy ideje feküdhetettem ugyan abban a pózban és bámulhatom a plafont egyfolytában furcsábbnál furcsább gondolatokkal. De ez se tart örökké. Valaki mintha ráült volna a kapucsengőre, úgy kezdett el csengeni a házban és abba se hagyta. Oda mentem az ajtóhoz és beleszóltam a telefonba mire egy nem várt hang válaszolt.
- Szia! Felengedsz? – kérdi halkan mire nem is tudok semmit se mondani csak megnyomom a gombot, és várok mikor ér fel. Nem is kellett sok idő már valaki kopogtatott az ajtómon, amit nem igazán értettem mivel El nem igazán kopog ő csak úgy bejön a házba és kész. De azért oda mentem és szélesre tártam az ajtót, de ami azon túl fogadott teljesen ledöbbentet.
- Anya…- Nyögőm ki, de ennél többre nem futja mikor felfogom, hogy az ajtómban áll az én drága anyukám. Köpni nyelni nem tudtam a szavakat ezért egyszerűen csak oda megyek hozzá és jó szorosan megölelem. Szinte elsírom magam az örömtől, hogy végre újra láthatom, de helyettem ő könnyezi meg az alkalmat, így csak egy puszit adok az arcára, és megyek oda apukámhoz, hogy őt is megöleljem. És végül a hátuk mögé nézek és vigyorogva nézek a falnak támaszkodó barátnőmre, aki egy egyszerű vállrándítással reagálja a helyzetet.
-Ezt te csináltad? - kérdezem tőle miközben oda lépek elé, és előtte megállok.
- Ki más? - nézz fel rám egy mosollyal az ajkán, mire nekem több se kellet egyszerűen ott a folyosón a szüleim előtt csókolom meg és zárom őt a karomba.
- Csodálatos vagy. Nagyon szeretlek. – ölelem teljesen magamhoz. Majd a kezét megfogva vezetem be őt és a szüleimet a házba. – De a te szüleid? – Nézek rá aggódva mire csak mosolyogva megszorítja a kezem.
- Nyugi ők holnap érkeznek a városba- Mondja mire engem elönt a megkönnyebbülés. Egy mosollyal válaszolok neki, majd betessékelek mindenkit a nappaliba, hogy ott folytassuk a beszélgetéseket. 
Így a végére már nem is volt olyan rossz a karácsony, mint ahogy ez alig két napja látszott. Boldog voltam, hogy a szüleim ott voltak velem és hogy El is velem volt. Így talán már képes leszek hinni abban, hogy a karácsony tényleg a szeretettről szól és nem csak egy marketing fogás. Szeretnék hinni a csodákban, de azt hiszem ez volt életem legszebb karácsonyi csodája