Írta: Anonym
Megjegyzés: A magyar fordítás a sajátom, az eredeti szám: John.k – Best Of Me
Hongbin sokat hallotta azt a felnőttek szájából, hogy a fiatalkori szerelem soha nem igazán valós. Hogy a tinédzserek még csak a szárnyukat bontogatják, és nem hiányzik az életükből egy kapcsolat, hiszen azt sem tudják, mi is az a szerelem. De valóban ne tudnák, tizenhat évesen, hogy mi is az? Ő úgy érezte, szerelmes. A pillangók a gyomrában repkedtek, akárhányszor meglátta a az idősebbet az iskolában, vagy mikor szorgosan magyarázta neki a fizika leckét, amiről neki halvány fogalma sem volt soha, mert inkább Taekwoont figyelte. Annyira boldog volt, akárhányszor csak mellette volt az idősebb, és ezt az érzést soha nem cserélte volna el semmiért. Ugyan nem tudhatta a legjobb barátjának az idősebbet, sőt, talán még csak a barátjának sem, hiszen ő hozzá képest egy senki volt. Bár a szüleik jó kapcsolatot ápoltak, valahogy a két srác nem jött ki túlságosan jól, de ez nem Hongbin hibája volt. Egyszerűen csak nem egy baráti társaságuk volt.
Míg Taekwoon a menő srácokkal lógott, annak ellenére, hogy okos volt, és nagyon kimért, távolságtartó. Mégis befogadták őt, egy idő után pedig feloldódott velük, de soha nem látta felszabadultan nevetni a másikat. Azok a heti pár órás korrepetálások, míg csak rá koncentrált a másik, kész érzelmi hullámvasút volt a fiatal, szerelmes Hongbin számára. Nem tudta volna megmondani, mikor és hogyan lett szerelmes Taekwoonba, egyszerűen csak megtörtént, ő pedig egy pillanatig sem harcolt az érzés ellen. Egyszer a másik megölelte őt, mert bűntudata volt, amiért annak ellenére, hogy korrepetálja őt, mégsem ért el jó eredményt. Ő volt az első szerelme, Jung Taekwoon, mindössze tizenhat évesen, mégsem vallotta be soha, hogy többet érez iránta puszta barátságnál. Amikor pedig végre rávette volna magát, már túl késő volt. Taekwoonék elköltöztek.
Csak tizenhat évesek voltunk...
Te a karomban voltál.
Aztán elköltöztél egy másik városba,
És elszakadtunk egymástól.
Soha nem gondoltam, hogy láthatlak,
Most mégis itt ülünk a sötétben.
Nem fogok harcolni ezzel az érzéssel.
Nyolc év kellet ahhoz, hogy újra találkozzon Taekwoonnal. Noha soha nem felejtette el az idősebbet, az évek csak repültek a feje felett, ő pedig naiv kis kamaszból, érett felnőtté vált. Huszonnégy évesen, friss diplomásként, egy remek céghez adta be az önéletrajzát, ahonnan már másnap be is hívták egy állásinterjúra. A szülei persze büszkék voltak rá, bár az édesanyja már nagyon várta, hogy egy nap hazavigyen végre egy lányt, mivel erre még soha nem volt példa ezelőtt. Voltak barátnői, de mindig inkább a tanulásra koncentrált, így egyetlen kezén meg tudta volna számolni, hány lánynak udvarolt valaha. Fiatalkori szerelmét nem tekintette őszintének, még ha akkor úgy tűnt, valóban szerelmes, felnőtt fejjel már ő is másképp látta. Nem tartotta magát melegnek, hiszen a nőkhöz vonzódott és soha, egyetlen férfit sem nézett meg magának, és ez így volt helyes.
Kicsit talán izgult a meghallgatás miatt, de a legjobbját akarta nyújtani, így elegánsan felöltözött, ahogyan azt illett, kivasalta az inget és öltönyt húzott, elvégre egy divatcégnél muszáj megadni a módját. Pontosan érkezett a megbeszélt iroda elé, majd egy tűsarkús, igen csinos hölgy fogadta őt, nyilván egy titkárnő volt. Hongbin persze nem igazán volt vevő a szőke hölgyemény flörtölésére, és mikor szóltak neki telefonon, hogy a főnök fogadja, hálát adott az égnek. Mindenre számított, csak arra nem, hogy a cég igazgatója, Jung Taekwoon, egykori osztálytársa és egyben gyerekkori szerelme is.
Nem akarok többé hazudni!
Nem akarok többé bujkálni!
Ahogy rád találtam, annyira valóságos.
Nem akarok többé bujkálni!
Nem akarok többé hazudni!
Most, hogy megtaláltalak...
- Taekwoon? – kérdezte a fiatalabb, kissé talán meglepődve, de a szíve azonnal hevesebben kezdett verni, amint az asztalnál ülő, mélyen a papírokba temetkező férfi felkapta a fejét, majd összevonta szemöldökét. – Hongbin vagyok. Lee Hongbin.
- Igen, tudom, most olvasom az önéletrajzát – válaszolt kimérten az elegáns, ám most szigorúnak tűnő férfi. – Foglaljon helyet.
- Nem ismersz meg? – lépett közelebb, majd ahelyett, hogy leült volna, ahogy az idősebb mondta, az asztala elé állt. – Együtt jártunk gimibe, sokat korrepetáltál a reál tantárgyakból.
- Elég sokat költöztem a gimnázium alatt – nézett rajta végig a sötét hajú, markáns férfi, Hongbinnak pedig el kellett ismernie, hogy rengeteget változott, de a pozitív irányba. – De valóban jártam ebbe a gimnáziumba – ismerte el, az önéletrajzba olvasva.
- Ne haragudj, csak megörültem, azóta, hogy elköltöztek, nem is hallottam felőled – húzta el kissé a száját a fiatalabb. – Nem számítottam rá, hogy itt látlak újra... Szóval te vagy a cég igazgatója?
- Adj egy pillanatot – tartotta fel az ujját Taekwoon, mire Hongbin csak bólintott, hogy megértette, mire az idősebb erősen bámulni kezdte, de úgy, hogy szinte zavarba jött a tekintetétől, így muszáj volt leülnie a kényelmes bőrfotelbe. – Azt hiszem, emlékszem rád.
- Azt hiszed? – kérdezett vissza a fiatalabb.
- Belém voltál zúgva, nem? – támaszkodott az asztalra a másik, elégedetten elmosolyodva, ahogy látta, a vele szemben ülő látványosan elpirult. – Akkor jól gondoltam... Sokat változtál.
- Az csak buta, gyerekkori valami volt, azt sem tudtam, mi az a szerelem – magyarázkodott azonnal Hongbin, elkerülve a szemkontaktust, Taekwoon pedig továbbra is mosolygott, hiszen ettől egyértelműbb nem is lehetett volna újdonsült alkalmazottja.
- És most már tudod? – tette fel a kérdést az idősebb, felvonva fél szemöldökét, Hongbin pedig határozottan úgy érezte, legszívesebben elsüllyedne szégyenében. – Csak mert szívesen megmutatom...
- Tessék? – kapta a másikra hirtelen a tekintetét, el sem akarva hinni, amit az idősebb kiejtett a száján.
- Jól hallottad – billentette oldalra a fejét Taekwoon.
Hagyd, hogy a legjobbat hozzam ki magamból.
Hagyd, hogy a legjobbat hozzam ki magamból.
Bár Hongbin soha nem gondolta volna, Taekwoon tényleg megmutatta neki, mi is az a nagybetűs szerelem, amiről mindenki beszélt. Egyáltalán nem volt fogható egyik kapcsolata sem azzal, amit most az idősebb férfivel átélt. Már egy éve együtt voltak, de egy perccel sem szerette őt kevésbé, mint talán akkor, tizenhat évesen. Mondhatta volna, hogy az első szerelem valóban nem minden esetben naiv és esetlen, de ő is így gondolta. Hiszen nem is mert lépni, azt sem tudta, hogy hogyan kellene és mit kellene csinálnia, most viszont már magabiztos volt. Taekwoon akkor, tinédzser korukban nem szerette őt viszont, de nem érezte tehernek, hogy Hongbin túl látványosan volt odáig érte. Bár nem értette, miért szeretett belé, hiszen nem is ismerték egymást, titkon mindig remélte, hogy a fiatalabb elé áll majd a vallomással. De mikor el kellett költöznie, már mindegy volt. Azóta mind a ketten felnőttek is sikeresek lettek.
Taekwoon magas pozíciókig jutott el, és volt olyan szerencsés, hogy egy egész cégnek a vezetésével megbízták, Hongbin pedig szintén magas rangú beosztott volt, ugyanazon cégnél. Bár a kapcsolatukat sokáig titkolták a nyilvánosság előtt, hiszen mégis elítélendő volt a másság, egy idő után felvállalták. Nehéz döntés volt, de egyikőjük sem akart tovább bujkálni és hazudni a családjának. Ez már fél éve volt, azóta szerencsére a legtöbb ember elfogadta a kapcsolatukat, nagyon sok új megrendelő keresi meg őket, új területeket nyitva meg előttük. Még Amerikából is érdeklődnek a ruháik és a kollekcióik iránt, ami még inkább felemelte őket. Tökéletes életük volt, ők pedig végre boldogok lehettek, annak az embernek az oldalán, akit tényleg kerestek egész életükben. Hongbin képes volt egyetlen mosolyával meglágyítani Taekwoon szívét, az idősebb pedig cserébe mindig törődött vele és szerette őt. Kiegészítették egymást, és ez így volt rendjén.
Melletted ébredtem,
Visszajöttél a karjaimba.
Nem érzem, hogy használna,
Mert mintha soha nem váltunk volna el.
Soha nem gondoltam, hogy láthatlak,
Most mégis szeretjük egymást a sötétben.
Nem tudunk harcolni ezzel az érzéssel.
- Gondoltad volna egy éve, hogy ez lesz? – kérdezte kuncogva Hongbin, az idősebbet ölelve a hatalmas franciaágyon, egy kiadós fürdés után.
- Hogy betoppansz az irodámba, mint egy angyal, és egyetlen mosolyoddal elvarázsolsz? – puszilt a fiatalabb vöröses tincsei közé. – Talán.
- Még mindig nem hiszem el, hogy nem ismertél fel egyből – csapott Hongbin a mellkasára nevetve, majd felnézett az idősebbre.
- Nyolc év sok idő, baba, akkor még kis bongyori hajad volt, nem is lehetett látni azt a szép arcodat rendesen miatta – mondta vigyorogva Taekwoon, végigsimítva a fiatalabb éles állvonalán, ami szerinte az egyik legdögösebb része a másiknak.
- Szeretnéd, hogy megnövesszem megint? – vonta fel a szemöldökét kacéran.
- Inkább mást szeretnék – nevetett fel Taekwoon, majd a fiatalabb ajkaira hajolt, hogy egy szerelmes csókban forrjanak össze.
Nem akarok többé hazudni!
Nem akarok többé bujkálni!
Ahogy rád találtam, annyira valóságos.
Nem akarok többé bujkálni!
Nem akarok többé hazudni!
Most, hogy megtaláltalak...
Hagyd, hogy a legjobbat hozzam ki magamból.
Hagyd, hogy a legjobbat hozzam ki magamból.
