Írta: Nagy Tamara

Seungcheol úgy érezte magát, mintha földöntúli világban járna éppen. Saját szívének heves dobogásán és mellkasának gyors emelkedésén kívül csak a csípőjén ülő fiú érintéseit és ajkait érzékelte a körülötte lévő világból. A puha párnácskák lágyan cirógatták a bőrét, ezzel édes hangokat kicsalva belőle.
Seungcheol lassan nyitotta ki eddig lehunyt pilláit. Az elé táruló látványtól mintha a már amúgy is szűk alsónadrágja mégszűkebbé vált volna. A szőke hajú fiú csillogó tekintettel nézett az alatta fekvőre. Mellkasán feszülő fehér ingje félig lecsúszott a bal vállán, ezzel láttatva hófehér bőrét. Ő is zihált, akárcsak párja. Világos tincsei olyan kuszák voltak, mintha egy hatalmas szélviharban járt volna nemrég.
Az fekete hajú úgy gondolta, ideje cselekednie; ülő helyzetbe tornázta magát, kezeit a másik vékony, fedetlen combjaira vezette. Ujjait finoman vájta bele a végtagokba, eközben pedig a másik vállát kezdte csókokkal ellepni. A szőke óvatosan karolta át Seungcheol nyakát. Fejét hátravetve sóhajtozott nagyokat, ahogyan partnere a válla vonalát követve haladt egyre feljebb gyönyörű nyakán.
-Jeonghannie..-suttogta vágytól rekedt hangon Seungcheol, majd szinte úgy mart rá a másik dús ajkaira, hogy félő volt, felfalja. Azonban mihelyst átjárta őket az a bizonyos furcsa, áramütés szerű érzés, egy éles hang szelte át a szoba síri csendjét, megzavarva a két fiatalt.
~
A készülékből hangosan szólalt fel a fiú számára már teljesen ismert dallam. A telefon képernyőjéről legjobb barátja mosolygott vissza rá. Seungcheol kelletlenül nyomta ki Joshua nem éppen alkalmas hívását, hogy visszadőlve a fekete kanapéra folytathassa tovább édes álmát, de a fiatalabb elszántan hívogatta őt.
-Mit szeretnél? -vette fel végül a telefont hisztis hangsúllyal Seungcheol, közben próbálta szemeiből kidörzsölni az álmosságot.
-Csak hogy felvetted, Hyung! -hallotta meg a másik vidám hangját a vonal túlsó végéről. -Eljössz velem megsétáltatni Dinot?
Cheol az órájára pillantva konstálta, hogy délután hat óra javában elmúlt. A holnapi dolgozatra való készülése már amúgy is befuccsolt, így vállait vonogatva mondott igent.
-Tíz perc múlva legyél a panel előtt! -ezzel a mondattal bontotta a kettejük közti hívást.
Az alatt a tíz perc alatt Seungcheol elkészítette a vacsoráját és meg is ette azt. Néhány kimbap után az előszobába lépve lábára húzta téli bakancsát, magára aggatta vastag kabátját, majd a tükör elé állva kezdett el szedelőzködni. A sálját leemelve a fogasról tekerte volna a nyaka köré az anyagot, de valami furcsa dolgot vélt felfedezni magán, ez pedig megakadályozta őt mozdulataiban.
A tükör üvegéhez közeledve Seungcheol egy furcsa, lilás színű foltot fedezett fel a nyakán. Óvatosan megsimítva azt győződött meg róla, hogy ez nem egy olyan folt, amit le tudna magáról vakarni fürdéskor. Megnyomkodta, tüzetesebben megnézte, de ha fegyvert tartottak volna a fejéhez sem jött volna rá, hogy mi okozta és miért pont a nyakán jelent meg. Későbbre halasztva a gondolkodást nyitotta végül ki a lakás bejárati ajtaját, majd sáljával a kezében indult a földszintre.
Mihelyst leért a legalsó szintre, megpillantotta Joshuát, így azonnal ki is lépett a fagyos hidegbe. Jisoo fekete színű uszkárja amint meglátta Seungcheolt, azonnal a mellkasára ugrott, szinte ledöntve a lábáról a fiút.
-Yah Dino-sshi, nem vagy valami könnyű! -fejtette le a hatalmas mancsokat magáról óvatosan. A Dino névre hallgató kutyus a farkát csóválva szagolgatta meg Seungcheolt, majd vidáman vakkantott egyet.
Néhány percnyi beszélgetés után a két fiú és Dino elindultak a megszokott sétaútjukra. Közben a hó is elkezdett esni, aminek Joshua háziállata örült a legjobban. A két fiatal fél órányi gyaloglás után egy közeli parkba húzódott, ahol a kutyáról lekerült a póráz, gazdája pedig egy labdát előhúzva a zsebéből hajította el neki azt. Egy lassabb tempót felvéve kezdtek el a futkározó kutya után haladni, közben pedig hosszabb beszélgetésbe elegyedtek.
-Na és mi van ezzel a Seokmin nevű sráccal? -vigyorodott el Seungcheol.
-Jajj Hyung..-pirult el egy kicsit a fiatalabb, tekintetét cipőjének orrára vezetve.
Még az utolsó gimnáziumi évük kezdete előtti nyáron Joshua megismerkedett egy Szöulban élő fiúval, Seokminnel, amikor meglátogatta az ott élő rokonságát. A fővárosban eltöltött ideje alatt az amerikai többször is találkozott az idegennel, az időközben kialakult barátságuk pedig egy kicsit talán többé is alakult. Joshuának fogalma sem volt arról, hogy a nála két évvel fiatalabb vajon miként érez iránta, Seungcheol mégis szentül meg volt arról győződve, hogy az idősebbiknek kéne megtennie az első lépést, mivel így csak egy helyben fognak toporogni.
-Múltkor még azt mondtad hogy tett néhány kétértelmű megjegyzést -húzta tovább barátja agyát az idősebbik, mire az áldozat csak felháborodva szólt vissza.
-Yah, Hyung, ahelyett hogy az én szerelmi életemet boncolgatod, számolj be a tiedről! -boxolt bele a vállába játékosan.
-Olyanról nem tudok beszélni, ami nem létezik -felelte Seungcheol szórakozottan.
A hátralévő időben a két fiú leginkább egymás szekírozásával voltak elfoglalva. Cifrábbnál cifrább dolgokkal piszkálták a másikat, amiktől vagy elpirultak, vagy elsápadtak. Ezidő alatt Joshua többször is eldobta uszkárjának a teniszlabdáját, amit minden adandó alkalommal a hűséges eb vissza is vitt gazdájának. Talán egész nap eljátszottak volna ebben a parkban, de lassan az időjárás is kezdett hűvösebb lenni, így Dinot pórázra kötve indultak vissza saját városnegyedükbe.
-Coups, be kellene mennem ide megvenni néhány dolgot, nagy gond lenne ha rád bíznám Dinot? -nyújtotta a másik felé a póráz végét Joshua, amikor egy kisbolt elé értek. A kutyus izgatottan kapkodta tekintetét gazdája és annak barátja között, majd inkább türelmesen leült.
-Nem, menj csak! -bólintott Seungcheol mosolyogva.
Cheol kettesben maradt Dinoval, aki hatalmas gombszemeivel fürkészte a kissé esetlenül álló fiút. Először Seungcheol azt se tudta mit kezdjen a folyton őt szuggeráló állattal, de néhány másodperc múlva úgy tett, mintha valamit tartana a kezében. Dino izgatottan állt fel ülő helyzetéből, majd farkát csóválva kezdett el könyörögni a nem létező jutalomfalatért.
-Okos fiú! -simította meg a fekete buksit dícsérve. Az uszkár hízelegve dörgölőzött ideiglenes felvigyázójához, néha pedig meg is nyalta annak kezét.
Néhány percnyi várakozás után Jisoo még mindig nem tért vissza, így a fekete hajú fiú inkább leült a bolt hideg patkájára, majd a kevésbé zsibongó külvárost kezdte el kémlelni. Mivel ő is egy hasonló negyedben élt, így nem volt számára szokatlan, hogy a hatalmas felhőkarcolók és a rengeteg ember nincsenek jelen az utcán. Jobban is örült ennek a sokkal nyugodtabb és csendesebb környezetnek, egyáltalán nem vágyott a nagyvárosba. No nem mintha Daegu egy hatalmas megalopolisz lenne több nagyobb városrésszel és hatalmas, több száz lakásos panelházakkal, de itt sem volt ezekből hiány.
Az utcán elhaladó embereket bámulva Seungcheol elgondolkodott. Vajon milyen életük lehet az előtte elhaladóknak? Mindenkinek van egy saját története, mégis milyen hihetetlen, hogy ennyiféle élet van a bolygón. Cheol sokszor gondolkodott azon, hogy mennyire szeretne valakivel legalább egy napig életet cserélni. Az övé eléggé átlagos és izgalommentes, ezért szeretné leginkább másokét kipróbálni. Legjobb barátjának, Joshuának sokkal érdekesebb és eseménydúsabb élete van; Amerikában született, Szöulban járt általános iskolába, mégis Daeguban kötött ki. Jövőre szeretne Ausztráliában tanulni, hogy a későbbieknek ott nyithasson egy ázsiai ételeket felszolgáló éttermet. Joshua rendkívül ambíciózus személyiség, hatalmas tudással, emelett Seungcheol szinte eltörpült az átlagos jegyeivel, céltalan életével és unalmas személyiségével.
A fiú tekintete az eféle gondolatok közepette egy idegen alakra vándorolt, aki éppen az utca túloldalán sétált. A vékony srácnak szőke tincsei voltak, arca igencsak finom vonású volt, szemei cicás ívet formáltak. Nem tudta pontosan, honnan, de valahonnan nagyon ismerősnek tűnt számára az idegen fiú. Az ismeretlenből sugárzott valamilyen megmagyarázhatatlan energia, ami arra kényszerítette Seungcheolt, hogy le se vegye fiúeól a szemét.
Hunyorogva követte az idegen minden egyes lépését, közben pedig tüzetesebben megvizsgálta, hátha mégis eszébe jut, ki lehet az illető. Fekete bőrdzsekije alól kilógott fehér ingje, amihez egy világoskék farmert társított. Nagyon magabiztosnak látszott és egyébként volt is neki mire. Modelleket megszégyenítő alakkal és arccal rendelkezett.
Cheol szentül meg volt győződve arról, hogy az ismeretlen szőke valójában nem is olyan ismeretlen. Fejében a fogaskerekek őrült módjára forogtak, mégsem akartak az emlékek feltörni a felszín alól.
-Itt vagyok, Coups -szakította félbe gondolatait legjobb barátja. Egyik kezében egy közepes méretű szatyrot, a másikban pedig egy kis doboz rizssütit tartott. -Ezt neked hoztam -nyújtotta felé a bal kezét, amiben az édességek voltak.
-Köszi -felelte Seungcheol, majd még egy utolsó pillantást akart vetni a túloldalon sétáló alakra, de addigra apó srácnak már hűlt helye sem volt.
~
A légüres térben Seungcheol úgy érezte, mintha teljesen egyedül lenne. A barátságtalan fehér falak teljes magányt sugároztak a fiatal szíve felé, akinek ettől teljes görcsbe rándult a gyomra.
-Cheollie? -szelte át a rossz érzések tengerét egy lágy hang, amelynek a megszólított kifejezetten örült. Coups mihelyst meglátta Jeonghant, mintha ezer év telt el volna utolsó találkozásukkor, úgy ölelte át óvó karjaival.
-Hiányoztál..-suttogta bele az alacsonyabbik fülébe, közben pedig derekára csúsztatta hatalmas tenyereit, úgy vonva magához mégjobban őt.
-Ya, eressz el, meg fogok fulladni, nélkülem pedig mihez kezdesz?
-Csak álmainkban találkozunk, had vegyem ki a részem belőled -hajolt végül el a másiktól az idősebbik.
Seungcheolt már egy jó ideje meglátogatja álmaiban a vele egyidős Jeonghan. Talán egy éve kezdődött el minden; ekkor még Cheol abban a hitben élt, hogy ez nem normális dolog. Több pszichológushoz is elment a 'panaszával', de mindegyik csak azt felelte, hogy ez egy teljesen egészséges reakció.
Kezdetekben csak egymással szemben állva meredtek a másikra pislogás nélkül. Talán a fiatalabbik kevésbé volt megilletődve a kialakult szituációtól, mivel az első beszélgetés-kezdeményezést is ő tette meg. Egy egyszerű sziával kezdődött a kettejük közötti furcsa kapcsolat, amit se barátságnak, se szerelemnek nem nevezhetnénk. Rajongás? Vonzódás? Talán a kettő keveréke. Egyikük sem tudna meglenni a másik nélkül, hiszen teljes egészében kiegészítik egymást, mégis úgy különböznek, akárcsak tűz és víz. Mint Jin és Jang.
-Egyébként sem tudsz megfulladni, hiszen csak a képzeletem szüleménye vagy! -engedte el végleg a szőkét Seungcheol kissé csalódottan. Talán meggondolatlanul szólalt meg, ugyanis a következő pillanatban az eddig kiscicaként karjaiba menekvő Jeonghan most felvette legsértettebb arckifejezését, amit az idősebb már több ízben is megtapasztalhatott.
-Már hogy ne léteznék? -húzta fel az orrát a szőke karba tett kézzel.
-Nem úgy értettem, Hannie...-becézgette kedvesen Cheol a másikat, vállára helyezve a kezeit.
-Azt hiszed hogy csak itt létezem? -mutatott rá a másik fejére sértetten Jeonghan. -Én is hús-vér ember vagyok!
A fekete hajú elkerekedett szemekkel meredt az előtte állóra, akinek a tekintete -látva Seungcheol értetlenségét- kérdő volt. Fogalma sem volt eddig arról, hogy Jeonghan valójában létezik; mindvégig azt hitte, hogy a szőke csak a saját képzeleteiben él.
Az új információval egyidejűleg csapott a fejébe a felismerés. A múltkori, ismerősnek tűnő fiú az utcán Jeonghan lehetett, hiszen pintosan ugyan úgy nézett ki, mint ő!
-Szóval ezért volt olyan ismerős az a srác az utcán..te voltál az! -mosolygott vidáman.
-Az lehetetlen -felelte azonnal a fiatalabbik. Arcára ismeretlen érzelmek kúsztak, amelyek mindent jelentettek, csak éppen jót nem. -Nem..Daeguban élek.
-De, biztos vagyok benne, hogy te voltál az. -győzködte inkább magát, mintsem a másikat.
Jeonghan ijedten pillantott az előtte állóra. Nem szerette volna, ha Seungcheol megtudja, hol is él valójában, hiszen fogalma sem volt arról, hogyan fogadná a való életben őt. A képzelt világokban sokkal egyszerűbb volt, hiszen csak gondoltak egyet és máris másképpen láttak bizonyos dolgokat, de a valóságban ez egyáltalán nem így működik.
-Ezt..felejtsük el! -szólalt meg éles hansúllyal a szőke, majd egy utolsó intéssel eltűnt Seungcheol tekintete elől, magára hagyva a kérdésekkel teli fiút.
~
-Nem vagy ma a toppon, Coups -kortyolt bele a nemrég vásárolt forrócsokijába Joshua. A két fiú hétvégi programként a karácsonyi ajándékok beszerzését tűzte ki, így kénytelenek voltak a belvárosba utazni. Néhány órányi vásárolgatás után úgy döntöttek, hogy egy kis pihenőként elmennek a vásárba körbenézni és meginni valami forró italt, ugyanis rendesen átfagytak a nagy sürgés forgásban és rohangálásban.
-Csak fáradt vagyok -felelte másik.
Miután Jeonghan az éjszaka eltűnt, Seungcheol azonnal felébredt. Akkor még csak hajnali kettő volt, így bátran visszaaludhatott volna még több órára is, azonban gondolatai máshogy vélekedtek erről és inkább ostromolták őt az ostoba kérdéseikkel, így a fiú csak a forgolódásra volt képes az este folyamán.
-Én meg lány -felelte szarkasztikusan Jisoo.
-Hát, ki tudja, hogy Seokminnel miket műveltetek. -kontrázott vissza.
A betámadott srác majdnem az előtte haladó öreg hölgyre köpte az italát. Seungcheol csak elégedetten mosolyogva ment tovább mellette, közben pedig a karácsonyi forgatagot fürkészte. Látva az emberek fáradt, nyúzott arcát egyből elment a karácsonyi hangulata. Hogyan lehetne ilyen érzésekkel ünnepelni ezt a szép ünnepet?
-Vegyünk valami kaját, éhes vagyok! -nyöszörgött Joshua, majd beállt az első ételes kunyhó kígyózó sorába. Nem voltak sokan előttük, ezért hamar el kellett dönteniük a fiúknak, hogy mit akarnak enni.
Amíg a fiatalabb válogatott, Seungcheol újra az embertömeget kezdte el figyelni. A gyerekek vidámságot tükröző arca és izgatottságtól csillogó szembogaraik egy kis élettel telítették meg Seungcheolt is.
Cheol tekintete nézelődés közben a mellettük lévő stand sorára tévedt . Szemeivel végigpásztázta a sorban állókat, majd nem sokkal később egy ismerős alakra vezette pillantását.
Egy idős házaspár mögött ott állt a nemrégiben látott, ismerős fiú, akiről Cheol még mindig azt hitte, hogy Jeonghan az. Ugyan abban a szerelésben volt, mint a külvárosi utcában. Seungcheol meg akarta szólítani őt, de a kiáltása csupán egy néma hangba fulladt.
-Hannie..-szólt halkan. Lehet, hogy mégsem volt elég halk, ugyanis Joshua visszakérdezett.
-Hannie? Méz? Mézet akarsz enni? -értetlenkedett. Seungcheol csak egy furcsa tekintettel ajándékozta meg barátját, ezután pedig újra Jeonghanra akart pillantani, de mire ezt megtehette volna, a fiú köddé vált. Az idős házaspár még mindig ott állt, éppen akkor fizették ki a rendelésüket, így egyáltalán nem értette azt, hogy hova tűnhetett.
Miután a két fiatal elfogyasztotta a megvett ételét, a következő busszal vissza is indultak a külvárosba. Seungcheol a történtek után sokkal csendesebbé vált, ez pedig Joshuának azonnal feltűnt. A buszon végül rákérdezett legjobb barátja bánatára.
-Mi a baj, Coups? -kérdezte halkan a fiatalabbik. Aggódott egy kicsit érte, hiszen sose voltak ilyen hirtelen hangulatingadozásai. Másra nagyon nem tudta fogni a csalódottságot, csak is arra, hogy valami történt a belvárosban, ami Hyungját elszomorította. Még mielőtt elindultak volna, nem viselkedett így.
Ezzel Seungcheol is tisztában volt. Nem titkolhatta sokáig a furcsa jelenségek sorozatát legjobb barátja előtt, így jobbnak látta, ha inkább mindent elmagyaráz neki, ezzel őt is megnyugtatva.
-Azt hiszem van valaki, akit szeretek..
A kijelentés után Joshua hirtelen azt se tudta, mit reagáljon. Régen mondta már Hyungja azt, hogy szeret valakit. Az a kapcsolat is hatalmas kudarcba fulladt, ennem következménye pedig az lett, hogy Seungcheol nem volt képes már mást szeretni. Jisoo tartott attól, hogy az idősebbik örökké egyedül marad, most mégis ennek az ellenkezője történt meg.
-De hát ez nagyon jó, Coups-yah! -mosolyodott el óvatosan, de látva a másik reménytelen arcát azonnal megkomolyodott.
-Tényleg az lenne, ha nem csak álmaimban találkoznék vele..
Seungcheol kínosan szólalt meg. Nem hitte volna, hogy ezek a szavak ennyire fájni fognak neki, mikor kimondja őket.
-Már egy jó ideje egy fiúval álmodok, akiről azt hittem, hogy csak a képzeletem szüleménye. Közben kiderült, hogy erről szó sincs. Hogy ő valójában egy létező személy. És egy ideje már képzelődök is, különböző helyeken látom meg őt, holott nem is itt lakik! -mesélte el dióhéjban Joshuának az eddig történteket.
-És hogy hívják? -érdeklődött óvatosan a fiatalabbik.
-Jeonghan -felelte Seungcheol nehezen.
Jisoo gondolkodóba esett. Olyan volt számára ez a név, mintha már nem egyszer hallotta volna korábban. Olyan volt neki, mintha ő maga is többször kimondta volna nemrégiben. Mintha...
És akkor rájött valami furcsa dologra. Teljes extázisban pattant fel a székéből és mindent félresöpörve kezdett el magyarázkodni.
-Utána kell járnom valaminek -préselte át magát Seungcheol lába és az előtte lévő szék között Joshua. -Majd találkozunk, Coups! -intett barátjának, s bár hiába volt még vagy három megálló addig, míg le kellett volna szállnia, ő mégis izgatott módon lépett le a buszról, majd telefonját a füléhez emelve tárcsázta már régen látott barátját.
~
Seungcheol egy ideje csak a nappaliban ülve meredt a semmibe. Nagyon aggódott amiatt, hogy Joshua valójában elmebetegnek nézte beszámolója után és emiatt szállt le idő előtt a tömegközlekedésről. De tulajdonképpen nem is hibáztatta érte őt; a helyében még Seungcheol is hülyének nézte volna saját magát. Ki az a bolond aki egy olyan személyt kezd el kedvelni, akivel csak álmaiban találkozik?
Sikeresen ellökte magától az egyetlen embert, akivel önmaga lehetett.
A lakás csendjét hirtelen a kapucsengő lágy dallama törte meg. Seungcheol nehezen ugyan, de feltápászkodott a kanapéjáról, és megnyomva a kaputelefon gombját hallgatta meg a váratlan vendég mondanivalóját.
-Joshua vagyok engedj be, köszi -darálta a másik.
Még fel sem fogta, hogy mit mondott legjobb barátja, de már engedte is őt be a lépcsőházba. A bejárati ajtót résnyire kinyitotta, majd visszament a nappaliba, hogy az oda nem illő dolgokat gyorsan elpakolgassa. Igaz, hogy a két fiú már megszokta egymás trehányságát, de mégsem várhatta a másikat egy hatalmas rendetlenségbe.
-Coups! -kiáltott a nappaliból az ismerős hang. Seungcheol előmerészkedett a nappaliból. Mire kiért a helyiségből, barátja már le is vetette magáról a kabátját és bakancsát. -Bocs haver, hogy ilyen gyorsan leléptem délután -mentegetőzött azonnal. Cheol csak egy halvány mosollyal megrázta a fejét, jelezve hogy az ügy el van felejtve.
-Menjünk be a nappaliba, kérdezni akarok valami fontosat! -kezdte el terelgetni Hyungját. Seungcheol mit sem sejtve indult el a célirányba, mögötte pedig legjobb barátja menetelt. Érezte, hogy Jisooból bármelyik pillanatban kirobbanhat az a feszült izgalom, amit már az érkezésekor is érzett rajta.
-Ülj le, ülj le! -sürgette Seungcheolt. -Na végre! -abban a pillanatban, hogy az idősebbik helyet foglalt, Joshua a telefonján kezdett el babrálni, majd pár másodperc múlva barátja felé mutatta a készüléket.
A telefon képernyőjén Jeonghan mosolygott boldogan. A háttérben hatalmas tömeg és néhány felhőkarcoló látszott. Egy fehér pólót viselt a képen, haja pedig szőke színben pompázott.
-Ezt hogyan? -akadt el a lélegzete is Seungcheolnak. Hitetlenkedve vette ki a másik kezéből a tualjdonát, közben pedig próbálta feldolgozni a tényt, hogy Jeonghan valóban létezik és nem csak hazudott.
-Seokmin egyik barátja -húzta ki magát győztesként a fiatalabbik. -Nyáron többször is találkoztam vele Szöulban, volt olyan is, hogy csak ketten lógtunk. Nagyon jófej egyébként, de egy kicsit mintha dívás lenne...
-Ez..ez lehetetlen..-motyogott lesokkolódva Seungcheol.
-Lehetetlenül lehetséges, Coups -villantott ezer wattos vigyort Jisoo. -Karácsony másnapján utazom fel a fővárosba, vettem neked is egy jegyet.
-Micsoda? -józanodott ki azonnal a hirtelen jött mámorból az idősebbik. -Az jövőhéten van! Nem tudok..
-Coups, Seokmin elmondta a címét a srácnak! -szakította félbe egy pillanat alatt. -El. Fogsz. Jönni. Tudom, hogy akarod és ki nem hagynád ezt a lehetőséget!
Seungcheol tudta a legjobban, hogy nem halasztaná el ezt a lehetőséget.
~
A két fiú talán eddigi életük leghosszabb vonatútján voltak túl. A közel három és fél órás út alatt a fiatalok alig beszélgettek; egy fülhallgatót megosztva hallgatták zenéiket, közben a mellettük elsuhanó tájat bámulták. Ugyan Seungcheol tudott volna mit mondani, mégsem tette meg, mivel az elmúlt napokban már kismilliónyi kérdést feltett legjobb barátjának.
Többször is megtárgyalták, hogy hogyan üdvözölje, mit mondjon neki és mit ne. Cheol többször is végigfuttatta elméjében a 'Tilos ilyet mondani' listát, de ismerve magát tudta, hogy valamit biztosan nagyon el fog rontani.
-Ne izgulj, Coups -szorította meg finoman a másik csuklóját Joshua. -Biztosan örülni fog neked! -bíztatta kedvesen barátját, miközben a vonat begördült Szöul városának hatalmas vasútállomására.
Csomagjaikat felkapva indultak el a vonat egyik ajtaja felé, majd miután leszálltak a járműről, Joshua a tekintetével nagypapáját kezdte el keresni. Amíg lefoglalta magát a kereséssel, egy Seungcheol számára ismeretlen fiú mögé merészkedett, majd még mielőtt Cheol rákiálthatott volna barátjára, az idegen a tenyereit Jisoo szeme elé helyezte és füléhez hajolt.
-Üdv újra itt, Hyung -kuncogott halkan. Joshha abban a szent pillanatban megfordult tengelye körül. Meglátva a számára ismerős idegent azonnal megölelte, hatalmas vigyorral az arcán.
-Seokminnie! -mosolygott boldogan Joshua, szinte kiszorítva a szuszt is a másikból. A fiatalabbik óvatosan megpaskolta a másik hátát, jelezve neki, hogy elég volt az ölelgetésből. -Azta, nagyon jól áll ez a hajszín!
-Köszönöm Hyung -villantotta meg a már daegui körökben is elhíresült mosolyát a szöuli fiú. -Nem akarsz bemutatni a barátodnak?
Joshua azonnal kapcsolt. Elállva az útból állította egymással szembe a két barátját, hogy normálisan be tudjanak egymásnak mutatkozni.
-Seungcheol Hyung, ő itt Seokmin, akiről már sokat meséltem -mutatott rá a legfiatalabbra.
-De még milyen sokat! -nyújtotta Seokmin felé a kezét Seungcheol, aki vigyorogva fogadta el a gesztust.
A tíz percig tartó üdvözlés után a három fiú elindult Joshua nagyszüleihez, Szöul külvárosába. Ahogyan Daeguban, úgy a fővárosban is hasonlóan barátságos környék volt a kertesházakkal teli városnegyed, ahol az amerikai születésű fiú felnőtt. Több háznál is lehetett látni a fényfüzérekkel feldíszített fákat vagy éppen ablakokat. Néhány udvarban a megmaradt hóból kisebb vagy nagyobb hóemberek álltak jót magukért. Seungcheolnak nagyon tetszett a környezet; nem hitte volna, hogy a nemrég tapasztalt belvárost ilyen kellemes hangulatú városrészek ölelik körbe.
-Megérkeztünk! -fordult hátra az anyósülésen ücsörgő Jisoo, aki egy cuppanós puszit nyomott a mellette ülő Seokmin arcára. -Köszi a fuvart, Minnie, még találkozunk! -nyitotta ki a kocsi ajtaját, majd ki is pattant a járműből.
-Örültem a találkozásnak -veregette vállba Cheol a maga elé meredő Seokmint, aki az előző mozzanatoktól teljesen lefagyott.
Mire Seungcheol kiszállt az autóból, addigra Joshuát a nagyszülei már be is terelték a hatalmas házba, így sietnie kellett, nehogy kizárják őt.
Joshua nagyszülei pontosan olyanok voltak, amilyennek Seungcheol elképzelte őket: kedvesek, vidámak és koruk ellenére nagyon fiatalosak. Szinte nem volt olyan mai kifejezés, aminek a jelentését ne tudták volna és olyan közösségi oldalakat se lehetett nekik mondani, amiket ne ismernének. A formaiságokat azonnal elhagyták és a fiút is erre kérték, aminek köszönhetően azonnal belopták magukat a Seungcheol szívébe.
Említeni sem kell, hogy azért Jisoo nagymamája tipikus nagymama. Addig etette az egyébként egyáltalán nem éhes Cheolt, amíg úgy nem érezte a fiú, hogy akár a gurulásra is képes lenne. Kora délután, amikor készült elindulni Jeonghanék házához, úgy érezte, mintha a világ összes kimchijét kényszerítették volna belé.
-Ne izgulj! -kísérte ki legjobb barátját Jisoo. -Itt van az utca végén a ház, remélem azért nem tévedsz el.
-GPS-t nem szeretnél adni? -forgatta meg a szemeit unottan Seungcheol. -Mivel tartozom Seokminnek a címért cserébe?
-Te semmivel -lökte ki az ajtón Joshua Hyungját, majd az ajtót is rácsapta.
A hó hatalmas pelyhekben kezdett el szállingózni, amikor a fiú kilépett az udvarból. Kapucniját a fejére húzta, kezeit zsebeibe rejtette, közben pedig próbált úrrá lenni gyorsan kalapáló szívén. Annak ellenére, hogy fázott, tenyere izzadt, arca kipirosodott.
Vajon milyen lesz a pillanat, amikor meglátják egymást? Milyen lesz Jeonghan? Vajon felismeri őt majd a fiút? És mi lesz, ha elküldi? Ilyen szívet szorongató gondolatokkal állt meg egy hatalmas, sárga színű családi ház előtt, minek falán a 70-es szám díszelgett, az előtte ácsorgó kapun pedig egy táblácska volt, amire a 'Yoon' név volt rágravírozva.
Mivel a kapu mellett nem volt semmiféle csengő vagy bármilyen hasonló dolog, így Seungcheol önkényesen beengedte magát a udvarra egészen a bejárati ajtóig.
Egy hatalmas sóhajt véve kopogott be a fehér színű ajtón. Az alatt a fél perc alatt, amíg arra várt, hogy kinyíljon a nyílászáró, az egész eddigi élete lepergett lelki szemei előtt.
Kész örökkévalóságnak tűnt, amíg az ajtó helyét átvette egy Seungcheolnál nem sokkal alacsonyabb alak, aki amint meglátta a másikat, szinte azzal a lendülettel vágta is be az ajtót.
Cheol meglepetten emelte újra a karját kopogásra, de mielőtt újra bekopoghatott volna, az ajtó kitárult előtte.
-Cheollie...-suttogta megbabonázva Jeonghan. -Hogyan és miért és..-tekintetét végigvezette az előtte állón. -Jézusom az a folt nagyon megmaradt a nyakadon, ne haragudj! -hadart izgatottan, mégis ijedten a szőke hajú.
Seungcheol megmosolyogva a másik óvatosságát fogta meg csuklóit, és magához húzva zárta őt óvatosan a karjaiba. Boldogan élte meg a pillanatot, ahogyan Jeonghan lágy kezei a nyaka köré fonódtak, viszonozva az ölelést.
-Hát tényleg itt vagy -suttogta a fiatalabbik, teljesen beleolvadva az őt körbeölelő karokba.