Írta: Blanka Balázs
SeungCheol
Az apró cetli összehajtva feküdt tenyeremben és arra várt, hogy elolvassam milyen név áll benne. Én is vártam már, hogy megtudjam melyik csapattársamat húztam. Lassan kezdtem bontogatni a kezemben lapuló papírt. „JeongHan” Ő az, akit az ép eszem legkevésbé szeretett volna húzni, szívem mégis hozzá pártolt. Debütálásunk óta fülig szerelmes vagyok belé. Beleszerettem csillogó sötétbarna szemeibe, szokatlanul hosszú tincseibe és hangjába, ami első és milliomodik hallásra is elgyönyörködtet. Milyen ajándékot vegyek a fiúnak, aki a szívemet elrabolta? Nem is tudom. Talán kap egy nyakpárnát, hisz bármikor és bárhol el tud aludni. De valamilyen személyesebb ajándékot is szeretnék adni az Angyalnak, aki megváltoztatta az életemet. Valamit, ami kifejezi az iránta érzett érzéseimet. Talán egy vers. Egy vers a szerelemről, amit iránta érzek. Alig volt már karácsony előtt, hisz december 23-a volt. Fejhallgatóval a fejemen, üvöltő zenével a fülemben írtam a verset NEKI. A hófehér lapon a legszebb írásomat elővéve írtam le a sorokat, hisz azt a lapot szerettem volna a nyakpárna mellé adni. Sose hittem volna, hogy valaha egy alig két versszakos verssel ennyi időt fogok tölteni. Majd’ három órát gubbasztottam egy hasonló lap felett, mire sikerült megírnom az általam tökéletesnek ítélt sorokat. A fekete tollammal szinte rajzoltam a betűket szépen, lassan. Már az utolsó szóba is belekezdtem, amikor valaki letámaszkodott az asztalra. Tekintetem a személy kézfejére vándorolt, aminek ujjain egy gyűrűt véltem felfedezni. JeongHan. Azt a gyűrűt tőlem kapta 21-dik születésnapjára. Lassan csúsztattam le fejhallgatómat a fejemről.
– Jó reggelt, JeongHan! - köszöntem fel sem nézve.
–Miért nem fejezed be?- kérdezte halkan. Gondolkoztam mit is mondhatnék, de semmit. Erre nem tudtam mit válaszolni, így a szó végét is leírtam. Felpillantottam, mire JeongHan kikerekedett, ugyanakkor csillogó szemeivel találtam szembe magamat. Kérdőn pillantott rám, hiszen az utolsó sorban a saját nevét vélte felfedezni. A székből felálltam és szembe fordultam vele és az asztalnak neki támaszkodva kezdtem bele mondandómba, ami az alatt a pár másodperc alatt fogalmazódott meg fejembe, míg a sorokat olvasta újra és újra. – Belefáradtam a titkolózásba - szólaltam meg halkan.
–Emlékszel mit mondtam, amikor szülinapodra odaadtam ezt a gyűrűt? - kérdeztem kezét elkapva.
– Igen. „Ez legyen a barátságunk jelképe, amely pont olyan erős, mint ez a gyűrű.”– idézte szavaimat. –Pontosan. És azt is mondtam, hogy majd egyszer mondok róla valamit. Most jött el az egyszer. Ha leveszed a gyűrűt, a belsejébe van egy apró alakzat gravíroztatva. Egy szív. Amikor odaadtam a szülinapodra, el akartam mondani, milyen érzéseket táplálok irántad, ugyanakkor nem volt lehetőségem. Minden rólad szólt, így biztos voltam benne, hogy az egész világ hallott volna róla. Most viszont elmondom. Szeretlek. Szeretlek, amióta megismertük egymást– csillogó szemekkel mosolygott. Az a csillogás volt, ami bátorságot adott, hogy kézfejeinket összekulcsoljam és ajkainkat egy heves mozdulattal egymásra tapasszam. Egy pillanat erejéig elváltunk egymástól, ez alatt az idő alatt pedig odasúgtam neki: –Boldog Karácsonyt, Angyalom!
