Írta: Silló Szonja

Ma van pont kereken 7 éve hogy megismertem egy csodás angyalt, akinek el volt törve a szárnya, de új erőre kapott... Általam.



,,7 évvel korábban"



-Gyere kisfiam! Tudod milyen nap van ma ugye? - hívott magához édesapám, és belecsípett az orromba.

-Hmmm... Nem apa fia nap? - kérdeztem úgy Omintha el felejtettem volna.

Apukám rendőr, ezért kevés időt tudunk együtt eltölteni. Most vagyok 12 éves, és hamarosan itt a húsvét, ezért az idő kezd melegedni, és a hangulat fokozódni. A hó már elolvadt, és kezdenek énekelni a madarak is. Ez a kedvenc évszakom. A tavasz! Egyszerűen gyönyörű!

-Igen fiam! Csak nem elfeledted? - nevetett fel szórakozottan, mire én megráztam a fejem. Ezt a napot elfelejteni? Két havonta rendezünk egy ilyen hosszabb programot, naponta szoktam ikszelgetni a naptáramban a napokat! Egyke vagyok, anyukám kis koromban elhagyott minket, és apa emiatt vállalt el két műszakot. Naponta 2 órára ha látom. Jó mi?

-Hova megyünk ma? - Kérdeztem izgatottan.

-Hmmm... Azon gondolkodtam hoooogy.... Esetleg a vidámpark... Az neked milyen lenne? - apu huncut rejtett mosollyal nézett rám, miközben próbált póker arcot vágni. Felvisítottam, és elkezdtem ugráltatni. Hát igen... Nem egyszer hallottam már azt másoktól, hogy "milyen gyerekes vagy" vagy "ideje felnőni nem gondolod???" vagy a kedvencem: "már 12 vagy, e már nem a dedó!". Igazából nem akarok felnőni. Örökké egy tudatlan kisfiú szeretnék lenni, aki ha baj van, oda szalad az apucihoz segítségért, vagy hogy megvédjék. Sajnos akárhányszor is kívánnék ilyet, valamikor csak bekövetkezik a felnőtté válás...

-Igeeeeen! Vidámpaaaaaaark!!! - pillanatok alatt húztam fel a cipőm, és a dzsekim és elkezdtem zaklatni az apukámat, hogy vegye fel a csizmáját, mert kezd fogyni a türelmem. Apu mindenhová egyenruhába szokott járni, mert hátha bevetés van. Egy csomószor volt olyan hogy magával vitt bűnöző üldözésre, vagy éppen valami rejtély megoldására. Jaj, elfelejtettem mondani, hogy apa második műszakja az a nyomozóság. Tudjátok, mint az NCIS nyomozók... Vagy nemtom... A vidámpark pedig... Már egy éve nem jártam a vidámparkban, pedig az a kedvenc elfoglaltságom. Aput már egy csomószor zaklattam azzal hogy el kéne egyszer mennünk. Ezek szerint az a valamikor az ma van.

-Na, mit álldogálsz ott? Nem is akarsz már jönni? – hupsz elbambultam… Gyorsan kiszaladtam a kertbe a kocsihoz, és onnan vártam hogy apa végezzen az ajtó zárással. Pillanatok alatt már a vidámpark bejáratánál voltunk, én meg csillogó szemekkel kémleltem körbe. Vattacukor, fagyi, gyerekek, szülők, hullámvasutak, hinták, minden! A legviccesebb az egészben, hogy ilyenkor apa szemén is látni szoktam azt a gyermeki csillogást. Ilyenkor önmaga. Nem kell törődnie annyit a problémáival, azt csinál, amit akar!

-Hova menjünk először? – mellettünk állt egy óriási család, és az anyuka ezt kérdezte a gyerekeitől. Apuval összenéztünk, és mintha nekünk szólt volna a kérdés, mindketten rávágtuk egymásnak hogy „mindenhová”.

*
Már vagy 3 órája itt szórakozunk, mindenre felültünk, volt, amire kétszer is! Mindent ettünk, kivéve vattacukrot, mert az a kedvencem ezért a végére hagytuk. Álltalában ha el kell mennem egy olyan helyről, amit imádok, akkor a kedvenc ételemet akkorra tervezzük be, hogy a „búcsú” ne legyen olyan kegyetlen.

Megcsörrent apu telója, ami épp a kezemben volt, mert a hambinkat fizette. Rápillantottam a képernyőre és elsápadtam. Ez apa egyik főnöke, aki indig csak vészhelyzetekkor szokta hívni őt, mikor apa-fia nap van. Apu meg szokta nekem engedni, hogy Ji Ho-nak felvegyem, ezért most is ezt fogom tenni!

-Halló! Itt Seungkwan! – szoltam bele magabiztosságot sugározva. Igazából nagyon féltem, hátha valami baj van… Vagy nem is tudom…

-Ó! Szia Fiam. Szólnál kérlek apádnak hogy fél óra múlva legyen veled a Park játékgyárnál? – hallom a hangján hogy mindjárt ő is szétreped az idegességtől. Fura. Álltalában szörnyen nyugodt szokott lenni. Ez azt jelenti hogy most tényleg nagy a baj. – Tudod… Megtaláltuk. A maszkost… - ezzel le is tette. Megtalálták? Hirtelen egy csomó érzelem kerített magába. Boldogság, szomorúság, és aggódás. Megtalálták a gyerek gyilkost, aki mindig nyúl maszkot szokott viselni! És most ott van a játékgyárban…

-Kisfiam mi történt? – kérdezte apám, amikor mellém ért a 3 hambis zacskóval.

-Megtalálták a Maszkost… - néztem rá érzelemmentes arccal. Apa kiejtette a kezéből a zacskókat, és a szája elé tette a kezét. – Ji Ho azt mondta, hogy fél óra múlva legyünk a Park játékgyárnál, mert ott van. Azt is mondta… Hogy engem is vigyél magaddal.

Felkaptam a zacskókat, és megindultunk a kocsi felé. Ezek szerint ma nem lesz vattacukor… Ehj mindegy. Bepattantam a kocsiba, de apu valamiért nem jött be. Vissza indult. Mit csinál? Sietnünk kell… Lehet valamit ott felejtett. Inkább várok.

-Tessék! – nyitotta ki az ajtót és adta oda a vattacukromat. Ezért ment vissza? Megőrült? Elnevettem magam. – a Fiam nekem mindigis az első! – kezdett el ő is kacagni, majd hirtelen beletaposott a gázba, és egy 10 perc kocsikázás után, már a gyár közelében le is parkoltunk. Már voltak ott egy csomóan, csak mi hiányoztunk…

-Huhh örülök, hogy végre ide értetek. – üdvözölt minket Ji Ho.

-Mi a terv? – tértem rá a tárgyra. Tudom, hogy még csak 12 éves vagyok, de már a csapatba fogadtak, és hamarosan hivatalos tag leszek!

-Bekerítjük az épületet, az összes ajtónál lesz tőlünk 2 ember, nehogy el tudjon valaki szökni. Te külön válsz apádtól, amikor ketrec rázást hallasz oké? Nem kell megijedni, azok csak a fogjok. Mindegyik gyerek. Őket ki kellene szabadítanod. Hajtű? – nézett rá csuklómra ahol van a hajgumin, ami tele van mindenféle hajtűkkel. Vékonyaktól vastagokig, feketétől aranyig! Bólintottam, jelezve hogy megvannak. – Remek! Lesz egy különleges fiú, aki majd nem akar veletek menni… Őt mindenképp ki kell onnan valahogy hoznod. Érted? – szóval erőszakkal? Remek! Remélem, azért nem kell bántanom…

-MINDENKINEK VILÁGOS? – szólalt meg apám egy kicsit hangosabban, mint kellene… Mindenki feltüzelve emelte fel az öklét és kiáltott vissza hogy igen. Apa az osztag vezetője, és elég lelkesítő szokott lenni, szóval ilyenkor inkább nem szólok semmit. – AKKOR INDULÁS!

Mindenki elkezdett befele nyomulni a nagy vaskapukon. A gyár 3 emeletes volt + a pince. Apuval elkezdtük óvatosan megközelíteni a pincét. Persze nem csak ketten, mert jöttek még mások is, de most nem ők a fontosak! Apa mindenkit csendre intett, mert nem lehetett hallani semmit. Vagyis de! Valami fém… Ez a rács! Gyorsan apára néztem, elmosolyodtam, és elkezdtem rohanni a rács zaj hangja felé. Beléptem egy csomó szobába, de nem volt sehol semmi… Már kezdtem feladni ezért nekitámaszkodtam a hátammal a falnak. Egy reccsenés, kettő, és elkezdtem zuhanni valami lépcső szerűségen. Fájdalmasan értem földet. Éreztem az összes csontomat… Most nem ez a lényeg! Gyorsan felkeltem és elkezdtem megint közelíteni a hangforrás felé.

-Ne bánts… - szólalt meg mellettem valaki, ezzel frászt hozva rám. Ránéztem a földön fekvő kislányra, aki tele volt vágásokkal, lila foltokkal, és csont és bőr volt. Előkaptam a zseblámpámat, és körbevilágítottam. Vagy 30 gyerek volt mindenféle ketrecekbe bezárva… Mindegyik rettegve nézett rám. Kivéve egyet. Az az egy nyuszi fejpántot viselt, és csak mereven bámult engem. Vagy… Nem is… Inkább kihívóan. Ohh szóval ő az a nehéz eset, akit valahogy ki kéne rabolnom innen? Már értem miről beszélt Ji Ho…

-Nem bántalak titeket! Higyjetek nekem! – leguggoltam a kislány rácsához, előkaptam egy hajtűt, és elkezdtem kinyitni a zárat. Kattant egyet. Sikerült! Kinyitottam az „ajtót”, és a kislány felé nyújtottam a kezemet. A lányka elkezdett sírni, és a nyakamba borult. Nem lehet több 8 évesnél. Hogy ronthatta el az a szemét a gyerekkorát ennyire???

Elkezdtem kinyitogatni az összes zárat. Azok a gyerekek, akiket sikerült kimenekítenem, azok az ajtónál őrködtek nehogy lebukjunk, vagy baj legyen. Már az összes rács ki van nyitva, és már mindenki kiment. Kivéve egy valakit. A nyuszi fülű srácnak még mindig nem volt kedve kimászni a ketrecéből. Nemár…

-Gyere! – nyújtottam felé a kezemet, de ő mérgesen elcsapta. – Mért nem akarsz megszabadulni ettől a helytől? Visszamenni a szüleidhez? Mért akarsz itt poshadni amellett a rohadék mellett? Miért?! – szörnyen dühös voltam! Ki kell hoznom, de nem tudom! Ha megpróbálom kihúzni valahogy, akkor megfogja a ketrecet, és azt is hozza magával, ami azért nem jó, mert zajt csap.

-MERT! Ő MEGMENTETT! NEM ÉRTED? – ordított rám vissza. A könnyei megindultak, és elkezdett keservesen zokogni. Most… MOST ÉN MEGSIRATTAM?! – A szüleim kiskoromban vertek… Ittak, és rossz dolgokat csináltak, aztán jött ő, és… És elvitt! Azóta nem bántott senki… Nem akarom hogy még többet bántsanak…

-Gyere velem! Haza viszlek! Apukám nagyon kedves és vicces! Ő sohasem bántana téged. Gyere velem haza! Az új otthonodba! – kedvesen mosolyogtam rá és nyújtottam felé a kezem, ő pedig meglepetten nézett vissza rám. Vonakodva, de megfogta a karomat, én meg fel tudtam végre húzni. Amikor már két lábon állt el akartam lépni tőle, de ő összeesett. Szegényke… Gyorsan felkaptam, és a hátamra emeltem hogy ki tudjam vinni.

-Bocsánat… - szipogott bele a vállamba, én meg elmosolyodtam. A gyerekeket körém gyűjtve indultunk el a kijárat felé.

*
A gyerekek már rég valami menhelyen vannak, mi meg a nyuszi fiúval itt ülünk a kocsinkban, és apát várjuk. Amúgy jó lenne megtudni az igazi nevét, mert ez a nyuszi fiú nem annyira nyerő és reális…

-Hogy hívnak? – néztem rá mosolyogva. Ő rám pillantott, mélyen a szemembe nézett, és ő is elmosolyodott. Gyönyörű mosolya van. Sokkal jobban áll neki mint az a komorság.

-Nincs nevem. Elfelejtettem… - nevetett fel szégyenlősen.

Elfelejtette?

-Akkor… Legyen Vernon!

-Mért pont Vernon? – kérdezte meglepetten.

-Nemtudom. Az olyan jól állna neked. A mosolyodról jutott eszembe. – nevettem, fel, amihez ő is csatlakozott.


„Vissza a jelenbe”


Szóval így ismerkedtem meg Vernon-nal. Elég lehetetlen mi? Apu miután visszatért, eléggé meg volt lepődve az új „családtagon”.

Én az első pillanattól kezdve éreztem, hogy Vernon nekem nem csak egyszerű családtag lesz, hanem valami egészen több… Most is itt fekszünk az ágyban, 19 évesen, ő a mellkasomon szunyókál, én meg a múlton merengek.

Most itt vagyok Vernon-nal, 7 éve folyamatosan ott vagyok, és örökké együtt leszek is vele!